A hír futótűzként terjedt szét a fővárosban, pár órán belül az egész állam lázban égett. Mindenki többet akart tudni a Csodaszerről, így az Elnökház előtti téren hatalmas tömeg gyűlt össze. Az emberek a saját fülükkel akarták végighallgatni a minden idők legnagyszerűbb felfedezéséről szóló beszédet.
„Micsoda baromság”, gondoltam magamban, miközben jobb kezemmel megdörzsöltem fáradt szemeimet, ballal pedig elgémberedett jobb csuklómat. Ez a könyvtári kutatómunka teljesen kikészíti az ember szemét, és a navigációs gombokat használó kezét. „Ha így haladok, sosem lesz belőlem Pulitzer-díjas újságíró”, merengtem tovább, azt remélve, hogy ezalatt valami különös csoda folytán magától összeáll az anyagom. Mikor ismét kinyitottam a szemem, a monitor ugyanúgy világított, rajta a régmúlt idők egyik elavult hírhordozó eszközének, egy napilapnak a digitalizált példányával.
Tekintetem megakadt egy plasztik üzenőragacson, majd rögtön körbenéztem, ki rakhatta ezt ide nekem. Hiába álltam föl, semmiféle mozgást nem észleltem, mondhatni, minden kihalt volt és üres. A cetlin egy rövid üzenet díszelgett: Ha valóban kíváncsi, Rózsaszín Párduc 20:00. Egy meglepett hümmögés kíséretében felvontam szemöldökömet. A lapocska éppen a Csodaszer szót jelölte ki a képernyőn. Véletlen vagy szándékos volt, nem tudtam, de ránéztem időjelzőmre, majd fejcsóválva zsebre raktam a különös üzenetet. Nem, mintha nem lehetett volna megjegyezni, mi áll benne, de tetszett a kézírás rajta. Manapság kevés ilyet látni. A tanulmányozandó cikkeket elmentettem egy memochipre, majd távoztam a könyvtárból.
Mindenki ismerte a Rózsaszín Párducot. Amolyan ó-, sőt mi több, ősdivatú szórakozóhely volt, múlt évezredi zenével, textilbevonatú, rózsaszín fotelekkel, tükrös gömbökkel és diszkólámpákkal. Egyszóval teljesen elavult volt, mégis sokan jártak ide. Jómagam nem tartoztam sose ebbe a táborba, így odaérkezvén kissé gyámoltalanul néztem le a lépcsőre, mely egyáltalán nem mozdult, hiába álltam rá. Magam kellett lelépkedjek a pinceszinten lévő helyiségbe. Tágas, félhomályos részre jutottam, de az emberek tömegétől igencsak szűknek hatott. Kinyújtottam nyakamat és az embereket kémleltem, bár fogalmam se volt, kit keresek. A bárpulthoz verekedtem magam, visszautasítva egy-két szívecskés szemüveges, hatalmas rózsaszín parókás lányt. Hosszú lábaimmal nem volt nehéz helyet foglalnom a magas székek egyikén.
-Egy hidrogénkarbonáttal dúsított, fogrongáló üdítőt, legyen szíves – szóltam egyből a csinos pultoslánynak, aki szintén olyan idétlen, rózsaszín parókát viselt. Rám villantotta vakító fogsorát, és már töltötte is a barnás, pezsgő löttyöt egy magas, gömbölydeden kiszélesedő szájú pohárba. A bőröm alá ültetett kreditchipemet elhúztam leolvasója előtt, és már kortyoltam is az italt, enyhe grimasszal arcomon. Nem szoktam én hozzá az ilyen szúrós élelmiszerekhez. Egy tabletta fehérje, egy kis instant rostital, és ennyi. Ismét a táncoló tömeg felé fordultam, mikor váratlanul valaki megérintette a vállamat. Mikor odapillantottam, egy távolodó nőt láttam, paróka nélkül. Nem haboztam, mivel untam már egyedül ücsörögni, felálltam, és követtem. Egy eldugottabb részhez érve leült az egyik elfüggönyözött asztalhoz. Úgy tűnt, vár, ezért követtem.
-Elnézést, hölgyem, szabad ez a hely? – próbálkoztam, hiszen csak úgy mégse vághattam le magam mellé. Egy gyönyörű kék szempár mosolygott vissza rám.
-Bocsika, de már foglalt – felelte a tinilány, és már jött is egy nagydarab, szekrényforma figura, aki vészjóslóan beállt elém.
-Oké, értem, elnézést. Félreértés történt – próbáltam magyarázkodni, kezemmel is csitítva a kitörni készülő vulkánt. Sikeresen elhátráltam, és közben felfedeztem, hogy a cetli a zsebemből ráragadt a kezemre. Második ránézésre rájöttem, hogy ez egy másik cetli.
„Négyes asztal”, állt rajta egyszerűen. Én körbefordultam, és megláttam a négyes számot. Egy barna hajú nő ült ott, nekem háttal. Reménykedve, hogy ez nem szintén félreértés, és nem kell megverekednem senki kegyeiért, ismét próbát tettem.
-Elnézést, hölgyem, szabad ez a hely?
A megszólított felnézett rám, jobb mutatóujjával helyretolta szemüvegét, meglehetős zavarban hellyel kínált és egy félszeg mozdulattal behúzta a függönyt. Én egyből magabiztosnak éreztem magam, és most már tényleg érdekelt, hogy miért is keveredett ilyen kalandokba egy ilyen nő, aki nemigen tűnt egy rámenős nősténytigrisnek.
-Üdvözlöm, Szabadi úr – folytatta félszegen, copfos haján végigsimítva.
-Honnan tudja a neve… – döbbentem meg, de folytatni nem tudtam, mert a hölgy meglepő buzgósággal már magyarázni is kezdett.
-Bocsásson meg, a könyvtárban meglestem, amikor becsekkolt az újságírói igazolványával. A rendszer mindig kiírja a használó nevét. Egy világrengető hírt szeretnék megosztani önnel a Csodaszerrel kapcsolatban.
Elnéztem kerekded arcát, hullámos, összefogott tincseit, ujjainak ideges matatását, kissé maszatos szemüveglencséjét, és a múlt ezredben éreztem magam.
-Maga kicsoda? – kérdeztem kihasználva pillanatnyi szusszanását kissé faragatlan modorban, de hát, ha már engem ismer a hölgyike, illene neki is bemutatkoznia. Erre lehetőleg még jobban elvörösödött.
-Óh, bocsásson meg, milyen figyelmetlen vagyok – szabadkozott, miközben kezét felém nyújtotta. – A nevem Magasházi Karolina.
Kezet ráztunk, majd túllendülve a kezdeti nehézségeken kiderült, hogy ez az egyszerű kinézetű nő velem szemben egy orvos, ráadásul egy kutató, aki közelébe került a Csodaszer feljegyzéseinek. Lelkesen kezdte ecsetelni a politikában olyannyira bevált szert, melytől a politikusok csakis olyan döntéseket hozhattak, melyek az egész nemzet, az egész emberiség javát szolgálták. Nem tudtak mit tenni ellene, az „oltás” az agyuk működését befolyásolta. Kár, hogy mostanában úgy látszott, már a szer sem hatásos.
-Szóval azt akarja mondani, hogy a szer csak bizonyos ideig működőképes? – ráncoltam össze a homlokomat, próbálván értelmezni a hallottakat, melyeket a doktornő az elmúlt negyed órában lelkesen elhadart nekem. Bólogatott, majd mielőtt még folytatta volna, feltettem neki az ötforintos kérdést.
-És miért pont nekem mondja ezt el?
Erre hirtelen elhallgatott, lehajtotta fejét.
-Mindenhol falakba ütközöm, és… – kezdte halkan, alig értettem, mit mond.
-És…?
-És kirúgtak – bökte ki, miközben csillogó szemeit rám szegezte.
„Na ne”, gondoltam magamban, „csak sírni ne kezdj most, édesem, van nekem bajom elég a tiéd nélkül is”. Gondolataim valószínűleg kiültek ábrázatomra is, mert ismét magyarázkodásba kezdett a hölgyemény.
-Nem, nem vagyok paranoiás, higgye el! Komolyan nagy felfedezést tettem, amit mindenki el akar tussolni. De nekem sikerült megszereznem ezt a központi laborból.
Felemelt kezében, vékony ujjai között egy memochip csillogott. Magam sem tudom, miért, gyorsan odakaptam, és elvettem tőle.
-Még meglátják – dörmögtem kissé morcosan, majd felpattintottam csuklómba ültetett hordozható lejátszómat és belehelyeztem. Gyenge, de kellemetlen áramütést éreztem, mert persze nem fértem az adatokhoz. Nem tudom, miért, de feltámadt bennem a kíváncsiság.
-Nem tudja megnézni – mondta Karolina okoskodva. –Speciális módon titkosították, de minden adat, amit tartalmaz, a fejemben van – kocogtatta meg halántékát kétszer mutatóujjával.
-És a maga fejében nem okoz kisülést? – kérdeztem fájdalomtól sziszegve, sajgó csuklómat masszírozva.
Kis ideig bután nézett rám, majd halkan felnevetett.
-Nem, nem memóriachipen, hanem egyszerűen a saját, természetadta memóriámban. Isten ments, hogy bármiféle idegen dolgot beültessenek a testembe!
Újabb meglepetés. Micsoda őslénnyel ülök én egy asztalnál? Ma már senki sem hagyatkozik saját agysejtjeire, hiszen arra valók a beültetések. Sötét tekintetem láttán Karolina is elkomorult. Valószínűleg nem én voltam az első, aki bolondnak nézte.
-Úgy látom, önt nem érdekli a téma… Jobb lesz, ha nem zavarom tovább – szólt lemondóan. Én sután bólintottam, próbáltam rámosolyogni, de pillantásra se méltatott. Fogta ósdi retiküljét, kopott bőrkabátját és elindult kifelé, a tömegen keresztül. A chipet nálam hagyta, én meg nem vittem utána. Izgatott öröm fogott el, hogy megvan a sztori, és még a tyúkot se kell pátyolgatnom hozzá. Elégedetten hátradőltem, majd a táncoló tömegbe keveredtem.
Másnap fejfájósan szálltam fel az antigravillamosra. Leejtettem magam az egyik ülésre, és, hogy a fejemben lévő zsibongásról eltereljem a figyelmemet, bekapcsoltam az ülésembe beépített mini-monitort. Hírek mentek. Néztem a villanó képeket, mint réges-régen a némafilmeket. Bágyadtan bambultam ki a fejemből, mikor egy ismerős alakot láttam meg a tévében, amint hordágyon szállítják, aztán meg a kórházi ellátásáról vágtak be néhány kockát. Hallanom se kellett, tudtam, hogy Dr. Magasházi Karolina fekszik a betegágyon, de azért kíváncsiságtól égve feltettem a fülhallgatót. Azt állították, hogy agyvérzést kapott az egyik beültetése következtében.
„A pofám leszakad!”, álmélkodtam el az ocsmány hazugságon. Igaz, ha előző nap nem találkoztam volna a nővel, simán beveszem ezt a szöveget, de így erős kétely merült fel bennem a forrás hitelességét illetően. Mielőtt túlmentem volna a megállómon, leszálltam a járműről, és dupla lelkesedéssel szedtem a lábam a szerkesztőség épülete felé.
-János, azonnal segítened kell! – törtem be főnököm ajtaján mindenféle előzetes bejelentés és kopogtatás nélkül. Gizike, a titkárnők gyöngye, lógó nyelvvel loholt utánam sonka lábain.
-Főnök, bocsásson meg, de csak úgy betört, időm se volt cselekedni… – szabadkozott, nehogy a nagyfőnök őt vegye elő az eset miatt.
Keresztes János csak hátradőlt hatalmas, szuperergonóm fotelében, és ránk emelte vizenyős kék szemeit. Az ember veséjébe tudott látni velük.
-Semmi baj, Gizike, menjen vissza az asztalához. Te meg, Árpi, gyere, ülj le, mielőtt összerogysz az idegességtől.
Miután Gizike elgurult a helyére, lehiggadva becsuktam az ajtót.
-Inkább állnék, Főnök – hárítottam el a kegyet, de aztán egy, a szoba hosszában megtett oda-vissza menetem után mégiscsak leültem.
-Szóval világszenzáció – mondtam teljesen diszkrét, halk hangon.
János ismét csak szemöldökét vonta fel, így adva jelét, hogy folytassam. Szépen ecsetelni kezdtem neki a történteket; a könyvtárat, a cetlit – amit közben megmutattam -, a Rózsaszín Párduc eseményeit és a hírekben látottakat. Végül János pöfékelt egyet, de csak gondolatban, mivel már évtizedekkel korábban betiltották a dohányárut, aztán megszólalt mély, dörmögős hangján.
-Szóval te már érted, hogy hogyan működik a Csodaszer?
Bólintásomra megkért, hogy magyarázzam el neki.
-Szóval – kezdtem bele előkészítve kezeimet a magyarázathoz, előrébb csúsztam a széken, hogy nagyobb tere legyen a karjaimnak. –Van az agy. A vérbe befecskendezik a Csodaszert, ami képes átjutni a Nagy-agyvérgáton, vagy mi a szöszön, ahol pontosan az agy annak a részeinek a receptoraihoz kapcsolódik, melyek az igazságérzetért és egyéb nagyszerű viselkedési módokért, kényszerérzetekért felelős. Itt szorosan hozzákötődik, és fokozott működésre készteti az adott területet.
-Aham… – bólogatott komótosan a Főnök, miközben széles vigyorral örültem okos magyarázatomnak.
-És akkor mi a gond?
-Épp erre akartam rátérni – lelkesedtem tovább. –A probléma ott van, hogy a fokozott agytevékenység bővebb vérellátást eredményez, és a szerrel együtt sejtsokszorozó hatása van. A folyamat viszonylag lassú, kontrollálható… Egy darabig. De aztán a növekedés mértéke egyre fokozódik, miután a szervezet saját védelmi rendszerét mozgósítja az agy ellen. Antitesteket, meg falósejteket, meg ilyesmiket küld az érintett területre, és elkezdi a pusztítást. És persze már nem tud különbséget tenni, hogy mi volt ott eredetileg, és mi a szer hatására kifejlődött rész. Mindent egyaránt kiirt.
János előredőlt fotelében, ami igen ritka eset. Ez nála a teljes odaadás izgalma a szóban forgó téma iránt.
-De akkor mégis, hogy merik használni ezt a szert?… Odáig rendben van, hogy politikusokon alkalmazzák, – valljuk be, nem nagy kár értük, amúgy is Dunát lehetne rekeszteni velük, ha még nem szabályozták volna agyon azt a szerencsétlen folyót –, de ilyen tudatos gyilkolást még nekik se kívánnék.
A téma komolysága ellenére akaratlanul is elnevettem magam.
-A tudósok azt állítják, hogy, idézem, „a folyamat káros hatása öt éven túli szernek való kitettség esetén lép fel”. Valószínűleg emiatt is rendelték el a négyévenkénti választásokat. Ezzel igyekeztek elérni törvényileg szabályozott kereteken belül, hogy a biztonságos időszak túllépése előtt új emberek kerüljenek a szerrel kontrollált posztokra. A leváltott miniszterek, képviselők és egyéb jómadarak leköszönésük után megkapják az ellenszert, majd néhány hónapos regeneráció után a Csodaszer nem fejti ki tovább hatását rajtuk.
-A gazemberek! Lefogadom, hogy a mellékhatásokról nem tájékoztatnak előre senkit. Csak a saját, titkos berkeiken belül köztudott ez az „aprócska kellemetlenség”.
-Pontosan – bólogattam Főnököm éleslátásáról tanúságot tevő megjegyzésére.
-Ki kell derítenünk, ki áll a háttérben – vonta le a végkövetkeztetést a Főnök -, majd jól megszorongatni a tökeit – János érzékletesen fölemelte nyitott tenyerét, majd jó szorosan összezárta a markát.
’ILLETLEN KIFEJEZÉS, ILLETLEN KIFEJEZÉS. 5 EURO BÍRSÁG KERÜL LEVONÁSRA A SZÁMLÁJÁRÓL’, hallatszott egy géphang, mire én igencsak elcsodálkoztam.
-Mégiscsak beszerelték?
-Be, hogy a fene egye meg.
A géphang újból felzengett. Ez a szerkezet a kormány egyik új vívmánya volt, mely a trágár beszédet hivatott megszüntetni. Minden „csúnya” szóért pénzbírságot szabott ki az elkövetőre. János igen befolyásos ember volt, mégse kerülhette el ezt az új szabályozást.
-Akkor hát, munkára!
-Igenis, Főnök – bólintottam, majd kiléptem az irodából, de vissza is fordultam.
-Tulajdonképpen segítségedet szerettem volna kérni. Szükségem lenne egy-két jó informátorra…
-Meglesz, Árpikám, meglesz – nyugtázta főnököm.
Külváros. Büdös és mocskos, mintha egy másik világban járna az ember. Bár a Nemzetjóléti Állami Igazgatóság igyekezett a városokat tisztán tartani, előbb-utóbb szembesülnie kellett azzal a problémával, hogy egy idő után nem tudták hova lerakni a szemetet. A mezőgazdaságra alkalmas földterületek nagy része már mind szeméttelepként vagy lakóparkként funkcionált. Azt a talpalatnyi megművelhető földet pedig nem áraszthatták el újabb adag hulladékkal, így erre a célra kinevezték – persze „nemhivatalosan” – a külvárosokat, mondván, ott úgyis csak a nincstelenek, a semmirekellők és a bűnözők élnek. ’Azoknak meg úgyis mindegy’ jelszóval… Emlékeztem még a másfél évvel korábbi parlamenti gyűlésekre, ahol igyekeztek emberséges megoldást találni a szemét-válságra, de azóta, mintha elvágták volna…
Egy éve történt, hogy az Elnök bejelentette, nem mond le posztjáról, ahogy szokás. Minden hivatal megütközött ezen a fordulaton, próbálták törvényesen kényszeríteni, de persze emberei találtak kiskaput, mely által mindenféle törvényi óvintézkedés dacára hatalmon maradhatott. Az embereknek nem tűnt fel, hogy bármi rendellenes dolog történne, nem ellenezték a mandátum-meghosszabítást, hiszen biztonságban érezhették jövőjüket. De vajon hogyan tehette meg az állam első embere a Csodaszerrel az agyában, hogy ellenszegüljön a jóváhagyott, államilag hitelesített szokásjognak? Ez még homályos volt számomra, ezért is siettem célom felé, egy öreg, omladozó téglaházhoz. Izgatottan léptem be az ósdi fémkapun. Saját kezemmel kellett kinyitnom azt a nehéz tákolmányt. Ismét csak elgondolkodtatott a régmúlt eme darabkája. Vajon annakidején hogy bírták ki az emberek ezeket a mindennapos kellemetlenségeket? Most már mindenhová automata ajtókat szereltek, melyek könnyedén suhannak félre, ha valaki át akar menni rajtuk. Persze csak az, akinek van jogosultsága belépni az adott épületbe.
Most végülis örültem, hogy a külvárost még nem modernizálták ezen a téren (sem), mert így mindenféle külön engedély nélkül bemehettem a dohos lépcsőházba. Egy rozoga szerkezet terpeszkedett a belső tér túloldalán, mely az embereket hivatott fel-le szállítani az emeletek között. Ajtajához érvén egy táblát láttam kiakasztva „Nem működik” felirattal. „Nagyszerű!”, bosszankodtam magamban, de kénytelen-kelletlen nekiindultam a lépcsőknek. Még itt sem tudtak valami mozgó megoldást találni. A Kőkorszakban éreztem magam. „Ráadásul hatodik emelet.” Mikor nagy nehezen felértem, úgy lihegtem, mint még soha. Úgy látszik, az újszerű konditermek edzésprogramja nem elég kemény az ilyen kihívásokhoz.
Mikor csitult a sűrű légvételi kényszerem, megindultam a folyosón. Egy Tigris becenevű fickóval kellett találkoznom, aki állítólag az informatika ördöge. Főnököm ismerőse ajánlotta, úgyhogy bíztam a sikerben, hogy végre megtudhatom, milyen egyéb titkos adatok lapulnak a kis memochipen. Erről eszembe jutott a dokinő, aki a legutóbbi hírek szerint a bolondokházában kötött ki. „Szegény. Majd, ha fény derül az államszintű cselszövésre, kihozom onnan, addig valahogy csak kibírja”… 69. Ez az. Diszkréten bekopogtam az ajtón. Semmi válasz. Újra, majd még egyszer, erősebben.
-Tűnjön innen, nem veszünk semmit! – hallottam bentről az éles szipirtyóhangot. „Talán ez a próba, hogy ajtót nyithatnak-e”, gondoltam, ezért a fogadtatás ellenére elmondtam a megbeszélt jelmondatot, ami alapján azonosíthatnak. Hatására az ajtót feltépték és egy virágmintás pongyolás, hajcsavarós, iszappakolásos öregasszony jelent meg a helyén, kezében egy jókora partvissal. Még a látványt próbáltam tágra nyílt szemeimmel befogadni, mikor a takarítóeszköz nyelével ütlegelni kezdtek hangos rikácsolás közepette.
-Majd adok neked! Méghogy engem?! Perverz állat! – sipította folyamatosan, majd miután kidühöngte magát, villámgyorsan visszazárta az ajtót.
-Tágulj, vagy hívom a rendőrséget – kiáltott még ki bentről. Az ajtó becsapódásával az ajtószám kilencese lifegett egy darabig. Ahogy hüledezve bambultam egyenletesen csillapuló kilengését, hirtelen rájöttem, mi a probléma. Fogtam a kicsit lecsúszott kilencest és a mellette lévő hatos mellé fordítottam felfelé. 66. „Fene vigye!”, morrantottam egyet, „mint egy pocsék akciófilmben… Ilyen baklövést!…”, dohogtam magamban, majd gyorsan megkerestem a valódi 69-et.
Kopogtatásomra az ajtó mindenféle ordibálás nélkül kinyílt. Egy alacsony, kopaszodó, zsíros hajú férfi állt a túloldalán. Szemüvege mögül álmos malacszemekkel nézett rám.
-Igen, tessék – mondta egy ásítást elnyomva és megvakarta atlétatrikója alól kibuggyanó szőrös hasát.
„Hát itt vagyok”, gondoltam. „Gyorsan azzal a mondattal”. Kicsit hülyén éreztem magam a szituban, de, amit megbeszéltünk, azt kellett mondanom. Már az elején is csodálkoztam az azonosító szövegen, de jobb nem kekeckedni azokkal, akiktől szívességet kérünk.
-Khm… Szívesen végigsimítanám a pihe-puha bundádat, én hatalmas Tigrisem – suttogtam el a lehető leghalkabban és éreztem, ahogy elvörösödik az egész fejem. A férfi tovább pislogott, már kezdtem igazán rosszul érezni magam, mikor hangosan elkiáltotta magát.
-Aranyom, azt hiszem, téged keresnek!
Mondandója valahova a lakás belseje felé szólhatott, fejét mégse fordította el rólam. Ezután egy furcsa, megmagyarázhatatlan eredetű vigyor jelent meg a képén. Totyogva hátrált pár lépést, mint egy pingvin, majd ezután megjelent a Tigris. Az állam jó mélyre eshetett, mert egyáltalán nem erre számítottam. Egy magas, karcsú nő jelent meg, feltupírozott vörös hajjal. Testére tigrismintás miniruha feszült. Magamutogatón támaszkodott neki az ajtókeretnek, egy rágón kérődzhetett közben.
-Nos, mi a pálya, kishaver? – kérdezte flegmán, és már igencsak ott tartottam, hogy megfordulok és elmenekülök. Nem hittem, hogy a két fura figura közül bármelyik is értene az informatikai eszközökhöz.
-Na, nyögd már ki. Bejön a hideg a folyosóról.
A nógatás kicsit visszarángatott a feladatomhoz. Rászántam magam, hogy elmondjam azt a nyamvadt mondatot. Mikor befejeztem, a nő vigyorogni kezdett és buja tekintettel közeledett hozzám.
-Bármikor, párducom, csak a farkincámat se hagyd ki… – búgta a fülembe, egészen közel hajolva. Éreztem, ahogy mellei a karomhoz feszülnek, amitől újra zavarba jöttem. Feszülten néztem a még mindig ott álló és leplezetlenül bámuló másik férfire. Egyik pillanatról a másikra ismét furcsa dolog történt.
-Tiszta – mondta a nő teljesen megváltozott, tárgyilagos hangszínnel. Megragadta a karom, és berántott, a férfi hirtelen gyorsasággal, amit soha ki nem néztem volna belőle, bezárta az ajtót.
-Gyere velem, de sietnünk kell – vezetett a nő egy kis szobába, melyben teljes sötétség honolt, csak egy asztalilámpa világított. –Pici, őrizd az ajtót. Ha bármi gyanúsat hallasz, futunk. Ez neked is szól, szépfiú!
Összeszokott párosnak tűntek, amolyan Bonnie és Clyde. A szerelésük is elég elavult volt hozzá… A nő leült a fényhez, majd felém nyújtotta a kezét.
-Hadd lássam!
Megszeppenve teljesítettem a parancsnak beillő utasítást, kezébe nyomtam a chipet, céljaim tárgyát. Tigris egy mikroszkópon keresztül megvizsgálta, majd hozzáértően és kicsit bosszúsan hümmögött és ciccegett. Én inkább csendben vártam az eredményt.
-Rendben, megnézzük – mondta egy negyedórás vizsgálódás után. Valamit matatott egy gépen, programokat indított el, meg a jó ég tudja, mi mindent csinált rajta.
-Sajnos szükség van internetes kapcsolatra, így könnyen ránk találhatnak. Amit a futásról mondtam, az halálosan komoly – nézett a szemembe nyomatékosítva az utolsó szavait. A képernyőn mindenféle, számomra krixkraxnak tűnő jel pergett össze vissza, de Tigris figyelmesen olvasta. Virtuális kesztyűjével matatott a levegőben.
-Mindjárt dekódolom, hogy érthető legyen a szöveg… számodra is – eresztett meg egy félmosolyt, melyet lekicsinylőnek éreztem, de ráhagytam. „Az a lényeg, hogy meglegyenek az adatok”, figyelmeztettem magam, még mielőtt visszaszóltam volna a vörösnek.
-Elmentem a chipre a dekódolt szöveget, szerencsére jó sok szabad hely van még rajta… A francba!- kiáltott fel hirtelen, őrülten kalimpálva navigáló, kesztyűs kezével. –Valami riasztó aktiválódott a neten. Egy percünk van még, aztán pucolunk. Az adatok nagy része sajnos olvashatatlan marad. Úgy tűnik, ehhez a központi gép kell, melyen telepítve van a program, amivel ezt a chipet megírták.
Izgalom lett úrrá rajtam, elvégre nem mindennap keveredik az ember összetűzésbe a törvénnyel. Márpedig, ha tényleg riasztás történt, akkor a rendőrök pillanatok alatt ideérnek. Idegesen mentem az ablakhoz, hogy a függöny mögül kitekintsek az utcára.
-Ne! – szólt rám Tigris, és én ott is hagytam az ablakot. Ő lázasan klimpírozott a levegőben, mindaddig, amíg dörömbölni nem kezdtek az ajtón. Informatikai emberem fölpattant. Fejéről lekapta a parókát, kivette a melltöméseit, és felkapott magára egy fekete kabátot. Így már hihetőbb, köznapibb kinézete volt a nőnek. Pici is megjelent, valami egyenruhafélében, és már ki is másztak az ablakon. Mikor ránk törték az ajtót, én is észbe kaptam. Magamhoz ragadtam a chip-et, és szintén az ablakon át távoztam.
Igazán nem könnyű munka a nyomozás. Minden apró szálat megtalálni és felgöngyölíteni nem egyszerű feladat, pláne, ha lépten-nyomon akadályba ütközik az ember. Azért panaszra nem volt okom, viszonylag rövid időn belül kirajzolódott a sztori. Bizonyítékaim persze nem voltak, de volt egy névsorom azokról, akik tudhattak a Csodaszer dolgairól. Az emberek azonban féltek beszélni. Ők ismerték a szabályokat, az íratlan, kegyetlen szabályokat, melyeket a „nagyok” hoztak. Nem maradt más választásom, ahhoz, hogy minden apró részletet megismerjek, be kellett hatolnom az Állami Kutatóintézetbe, ahol a bizonyítékokat őrizhették.
Sosem gondoltam, hogy valaha sötétkék overall lesz rajtam „Higiéné manager” felirattal. Persze, így sokkal jobban hangzik, mint az, hogy „takarító”. Célomnak most éppen megfelelt, hiszen a fölsőbb szinteken folyó susmus leleplezésén, a politikai élet megtisztításán fáradoztam. Naiv elgondolás, de legalább célt adott az életemnek. Egyelőre viszont már annak is örültem, hogy sikerült szereznem egy kódot a takarítószer-raktárhoz, amely egybenyílt az öltözővel. Egy hamis IDchip-et is kaptam Főnököm beszerzőjének segítségével, persze borsos áron. Mindenesetre eljutottam a laborokig minden fennakadás nélkül.
-Hé, maga ott! – hallottam egy hangot az egyik laborból. Megálltam, és lassan megfordultam, sapkámat jól a szemembe húzva. Egy fehér köpenyes férfit láttam, aki közeledett felém. Már a különböző magyarázatokon agyaltam, amikor odaért és így szólt:
-Nehogy megint elfelejtse kiüríteni a harmadik emeleti labor szemeteseit, mert panaszt emelek az egész brigád ellen! – heveskedett, majd ugyanolyan elánnal sarkon fordult és visszaviharzott a kémcsövei közé.
„Hát, ezt megúsztam”, fújtam egyet, majd felkerestem az informatikai labort. Szerencsémre ez is üres volt. Tigris sikeres megmenekülésünk után elmagyarázta, mit kell tennem a chip-pel, ha eljutok a keletkezési helyére. Körbenéztem a helyiségben, és megláttam azt a furcsa dobozt, amiről beszélt nekem. Lopva körbenéztem még egyszer, hogy tényleg egyedül vagyok-e, majd magamra zártam az ajtót.
Minden rajta volt az adathordozón. Vizsgálati eredmények, dátumok, résztvevő személyek a legváltozatosabb körökből. Arra is fény derült, hogy nem minden ember egyformán fogékony a Csodaszerre. A korábbi gyakorlatban az alkalmatlan szervezetű egyének fennmaradtak az értékelési rostán, de most egy valahogy mégis átcsúszott. A neveket elnézve egy befolyásos alvilági szervezet keze volt a dologban.
Lelkesen ittam be szemeimmel az információt, és előkészítettem az online továbbítását a megszerzett adatoknak. Elhatároztam, hogy mindent nyilvánosságra hozok egy sebtében összehozott cikk kíséretében. Elmélyülten és lázasan pötyögtem a szöveget, amikor megrázták az ajtót. Ijedten kaptam arra a fejem, és a fehérüveges ajtón túl fegyveres alakok sziluettjét láttam kirajzolódni. Eszeveszetten folytattam az írást, most nem hagyhattam abba. A világnak tudnia kell, mi folyik a mi kis államunkban.
-Törjétek be – hallatszott odakintről. Gyorsan írtam tovább, nem törődve a veszéllyel. Már csak néhány sor hiányzott, melynek űrjét ujjaim fürge mozgása mindinkább kitöltött. Golyózápor, üvegtörés és kiáltás hallatszott, de én mit sem törődve mindezzel meg nem álltam. Az utolsó szó is a monitoron villogott, és már csak egy okézás választott el az elektronikus publikálástól, amikor ütést, majd éles fájdalmat éreztem az oldalamban. A világ egy pillanatra kizárult tudatomból, minden lelassult, csak én voltam jelen, oldalamban a fájdalommal. Odanyúltam, és elhűlve láttam a piros nedvet az ujjaimon. Éreztem, hogy hamarosan elveszítem az eszméletemet. Szinte vakon tapogatóztam az „ENTER” után. Erőm elhagyott, kezem ráesett a billentyűre. Utolsó dolog, amit hallottam, az szirénavijjogás volt…
A rend helyreállt. Egész nemzetünk megmenekült az alvilági vezetéstől. Hősünk már lábadozik. Mindannyian köszönetet mondhatunk Szabadi Árpádnak, az újságírónak, aki végére járt a kideríthetetlennek.
-Baromság – eresztettem ölembe hírcom-omat. –Semmi sem kideríthetetlen, csak akarni kell. És ez a hírverés… Még a végén tényleg elhiszik az emberek, hogy nekem köszönhetik az egészet. Ezek az újságírók…! – fejeztem be zsörtölődésemet, mert a gyors légvételtől még mindig hasogatott az oldalam. Megdörzsöltem szemeimet, majd nekiláttam egy újonnan feltűnt járványos megbetegedéssel kapcsolatos háttéranyag összegyűjtésének…
2 Responses
Izgalmas, sodró lendületű volt, szívesen olvasnék még hasonlókat!
Köszönöm! De jó, örülök, hogy tetszett! 🙂