Sosem feledem azt a napot. Emlékszem, hogy szívmelengető sugaraival árasztott el reggel a nap, boldogság költözött lelkembe a gondolatra, hogy megváltozik az életem.
Krétára utazom a szerelmemhez. Talán bizarr történet, hiszen személyesen még sosem találkoztunk, de sokat cseteltünk és telefonáltunk egymással. Igazi királylánynak éreztem magam, akit vár a görög hercege fehér lovon. Vagy feketén. Tökmindegy.
Este már mindent bepakoltam, útra készen álltam. A bőröndömet és a kézipoggyászt lelavíroztam a földszintre. A lift nem működött, így a böhöm nagy csomagot lépcsőfokról lépcsőfokra araszolva vittem le a hatodik emeletről.
Aztán eszembe jutott, hogy az útlevelemet sikeresen a lakásban hagytam, így caplathattam vissza érte. A csomagomat bátran lent hagytam, hiszen a kapu kóddal működik, idegenek nem jöhetnek be a lépcsőházba. Igen, idegenek nem, de visszaérkezésemkor bosszankodva realizáltam a tócsát bőröndöm tövében, amely még az oldalán is látható volt, egyértelműen és vitathatatlanul jelezve, hogy Bandi, Gizi néni spánielje megtisztelte a csomagomat. Honnan tudom, hogy ő volt? Mondjuk úgy, megérzés.
Táskám rejtekéből előkotortam egy marék papírzsepit, és igyekeztem akkurátusan megtisztítani holmimat a jószág plecsnijétől. Fogjuk rá, hogy sikerült. Végre tényleg elindulhattam.
A taxi már a kapu előtt várt, a sofőr nyugodt volt, hiszen nem neki kellett időre a reptérre érnie… Beszállás után sajnos ez a kocsi sebességén is érezhető volt. Megkértem, kapcsoljon rá, mire ő furcsán elvigyorodott, felnyitott valamit a műszerfalon, és nyomkodott pár gombot. Ekkor szuperszónikus sebességgel lőttünk ki, alig győztem kapaszkodni.
A reptérre érve kóvályogva kecmeregtem ki az autóból. Nem is tudom, hogyan fizettem ki a taxist, de arra emlékszem, hogy elégedetlen volt.
Zilált hajamat ujjaimmal át fésültem, aztán megkerestem a járatomat. A nehézkes indulás után rosszabb már nem lehet, gondoltam.
A körülményekhez képest tündéri könnyedséggel beléptem, becsekkoltam, poggyászt feladtam. Ment minden, mint a karikacsapás. Beszállás után bejelentették, hogy a légifolyosó zsúfoltsága miatt késik a felszállás. Gyorsan írtam szívem választottjának, hogy kések. Ő megnyugtatott, hogy semmi baj, a reptéren várni fog rám. Két óra múlva indultunk. Bevallom, már alig vártam, hogy elmehessek vécére, mert a reggeli zöldtea már nagyon kikívánkozott. Ha mindez nem lett volna elég, az ülőhelyem éppen egy kövér házaspár közé szólt. Nem is kövérek voltak, inkább mérhetetlenül hájasak, szinte lefolytak a székeikből, karjaik teljesen elfoglalták mindkét karfámat. Szorosan magam mellett kellett tartanom a karjaimat, szegény kis tüdőm teljesen összecsoffadt az út végére.
Elcsigázottan szálltam le a gépről. Erőt adott, hogy hamarosan találkozhatom az én drágámmal. A reptér épületéből kilépve meg is pillantottam őt. Magas, szálkás izomzatú, hihetetlenül jóképű görög férfi várt rám. Mosolyától majdnem elaléltam, búgó barritonjára megremegtek a lábaim.
– Hölgyem, hadd mutassam be a vőlegényét, aki állapota miatt engem kért fel kapcsolattartónak önök között.
Értetlenül néztem rá, majd oldalt lépett, és ekkor megláttam az „igazi szerelmemet”: egy idős, vézna férfit, aki tolókocsiban, oxigénmaszkkal az arcán bárgyú vigyor kíséretében üdvözlésre emelte kezét.
