Kispajtás

Hajdanán, gyerekkoromban, kaptam egy mókust a nagyapámtól. Egy igazi vörös bundás, bozontos farkú mókuskát. Azonnal a szívemhez nőtt, amint megláttam. Markomba vettem. Édesen szuszogott, pelyhes szőre csiklandozta a tenyeremet. Egy darabka almát adtam neki, fogai harsogva harapták a gyümölcshúst.

Sokat játszottunk és nevettünk együtt. Minden napunkat beragyogta az önfeledt boldogság, mígnem elkezdtem iskolába járni. Azután már kevesebb időm maradt a játékra. Délelőtt az iskolapadban ültem, délután a házi feladattal foglalatoskodtam. Csak esténként és a tanítási szünetekben jutott időm a játszópajtásomra. De még így is nagyon örültünk egymásnak, mindig. Elvégeztem az általános iskolát, a gimnáziumot, de eközben minden nap szakítottam időt a mókuskámra. Megetettem, megitattam, bundácskáját tisztogattam.

Egyetemi éveim alatt egyre kevesebbet voltam otthon, így nem jutott időm Kispajtásra. Úgy döntöttem, ezentúl a zsebemben fog lakni, és úgy megyek mindenhová. Újból sülve-főve együtt voltunk, nagyokat kacagtunk és mókáztunk, másokat is elmulattatva jókedvünkkel. Aztán elérkezett a szakdolgozat előkészítésének és megírásának ideje. Az utolsó év kemény munkával telt. A mókus gyakran előmászott a zsebemből és játszani hívott, de nem mehettem. „Fontos dolgom van, most hagyjál…”, szóltam ilyenkor és elhessegettem magamtól.

A sokadik alkalom után a mókus nem jött elő többet. Egyik este fáradtan bekukkantottam hozzá, és elszorult a szívem. Ott gubbasztott a zsebemben szomorúan. Felnézett rám, szemében felcsillant a remény, de fejem intésére visszaereszkedett mancsocskáira, és szinte hallottam hatalmas sóhaját. Már nem volt sok hátra az államvizsgáig. „A nyáron majd nagyot hancúrozunk és nevetünk és eszünk!”, próbáltam biztatni állatkámat, de lehet, hogy sokkal inkább magamba akartam erőt önteni.

És végre, eljött a diplomaosztás várva-várt napja! Édes volt a megkönnyebbülés, és a lelkesedésem ráragadt Kispajtásra is. Együtt futkorásztunk a kertben örömittasan, egész nyáron együtt utazgattunk mindenfelé. Mókuskám megszürkült bundája visszanyerte régi fényét, a legjobb falatokkal kényeztettem. És éjjel-nappal együtt voltunk.

Ám elérkezett a munkába állásom napja. Az aranyélet véget ért. Már az első napon sokáig kellett dolgoznom. Este, hazafelé menet elgondolkodtam, hogyan is legyen ezután… Gondolataimba merülve egy szűk utcába tévedtem, ahol egy takarókba burkolózott idős ember árulta portékáját. „MÓKUSKERÉK”, olvastam a kartonpapírra kapart szöveget. Tekintetem végigsiklott a mindenféle méretű és anyagú keréken. „Tessék választani.”, szólt az öreg. Hangja halk volt, alig hallható, mégsem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Legyinteni akartam, hogy köszönöm, csak nézelődöm, amikor folytatta: „Mindenki azt hiszi, hogy semmit sem akar venni. De aztán azon kapják magukat, hogy tele a kosaruk. Alig bírják… De nem veszik észre, hogy az üres kosarat megtartani a legnehezebb…” Szemöldökráncolva próbáltam értelmezni az öreg szavait. Elgondolkodva néztem fel az égre, amikor valamit a kezembe nyomott. „Tessék, ingyen a magáé. Megszerezni nem nehéz, de megválni tőle… Az a művészet!”, krahácsolta, majd fogta a megrakodott taligáját, és elsántikált.

A hazaúton egy darabig még kísértett az öreg alakja, de egyre nagyobb örömmel szedtem a lábam. Most már lesz szórakozása a mókuskámnak, és nem kell mindig engem várnia, ha játszani akar. Állatkám kezdeti duzzogását legyőzte a kíváncsiság. A mókuskereket szépen felállítottam az asztalra, rögzítettem, nehogy feldőljön, majd vártam. Kispajtás először csak távolról járta körbe az új alkalmatosságot. Hátsó lábain ülve szaglászott, majd egyre közelebb merészkedett. Végül ismerkedésképpen fogait a kerék fájába mélyesztette. Úgy tűnt, elnyerte tetszését. Néhányszor keresztülmászott a keréken, mire benne mert maradni. Az eszköz kicsit mozgott alatta, így lábacskáit elkezdte rakosgatni, egyiket a másik után. Rájött a működésére, és tetszett neki. Én mosolyogva hagytam ott, és a konyhába indultam, hogy egyek valamit. Kispajtás csapot-papot otthagyva rohant utánam. Felszaladt a lábamon, onnan a hátamra, végül megült a vállamon, ahogy szokott. Együtt vacsoráztunk.

Másnap munka után hazaérve a kerékben találtam, de amint megjelentem, elém szaladt, hogy üdvözöljön. És ez így ment napokig, hetekig, hónapokig. Hazaérve együtt töltöttük időnket. Idővel egyre komolyabb feladataim akadtak a munkahelyemen, és a megmaradt munkát hazavittem. Ilyenkor vacsora után nem játszottam Kispajtással. Eleinte zokon vette, és duzzogva koptatta a mókuskerék fokait, de aztán ehhez is hozzászokott. Már csak a vacsoraidőt töltöttük együtt és a hétvégét. Később a hétvégéim is zsúfolttá váltak, a munka nőttön-nőtt, nem vethettem gátat folyásának. Vagy az otthoni többletmunka vagy elbúcsúzhatom az állásomtól. Néha szerettem volna kitörni, de akkor miből éltünk volna? „Úgy végezném, mint az a hontalan a szomszéd utcában. Koldulhatnék a mindennapi megélhetésért.”, futott át az agyamon ilyenkor, és abbahagytam a zúgolódást. Mókuskám egyre jobban szeretett a kerekével játszani. Már mindenféle figurát meg tudott csinálni, hátrafele menni benne, a tetején csimpaszkodva hajtani. Jókat derültem rajta, és ilyenkor felrémlett előttem a régi napok emléke, amikor megtehettük, hogy csak egymással foglalkozzunk. Milyen boldogok is voltunk akkor! Végigpillantottam a mókuson, majd a tükörbe néztem. Mindkettőnk bundájában megszaporodtak a fehér szálak. Még szerencse, hogy itt vagyunk egymásnak…

Az idő tovább telt, szokott ritmusában. Egyre több munka, egyre kevesebb együttlét. Egy nap hazaérve Kispajtást a szokott módon a kerékben találtam. A konyhába mentem, megvacsoráztam. A mókus még mindig a kereket nyűtte. Leültem olvasni, de az állatkám sehol. Pedig ilyenkor mindig ide szokott bújni az ölembe. Úgy döntöttem, kicsalogatom. Nyújtottam neki almát. Rám sem hederített. Adtam neki mogyorót, nem figyelt. Még tejszínhabbal is kínáltam, amit általában nem kap, pedig nagyon szereti. Csak tepert tovább. Megpróbáltam kivenni, de mikor benyúltam hozzá, megharapott. Nagyon meglepődtem és elszomorodtam. Hogy Kispajtás harapjon, és ráadásul engem! Nem tértem magamhoz a döbbenettől. Másnap ugyanez történt, majd minden rákövetkező nap is. A hetedik próbálkozás után leroskadtam az asztal melletti székbe, és csak néztem, néztem, hogyan forog a kerék, teper a mókus, és megy, mozog és forog, forog, forog…

Véget ér valaha?…

Ekkor a fülemben felzengett az öreg árus hangja, és magam előtt láttam a szomszéd utcában élő koldus boldog mosolyát.