Éjszaka volt. Az ég fekete bársonyán világító kerek Hold sápadt fénykörébe vonta a házat. Az építmény egy formátlan szörnyre emlékeztetett, apró tornyai tarajokként meredeztek testéből. A városka lakói mindig elkerülték még a környékét is. A helyi legenda szerint egy fenevad tanyázik az évtizedek óta elhagyatott kúriában, aki-ami gyerekeket eszik. Alkalmanként a gyerekek közelebb merészkedtek az omladozó épülethez, hiszen a szigorú tilalom csak még érdekesebbé tette számukra a helyet. Amolyan bátorság-fitogtató cselekedet volt hozni egy darabkát a kovácsoltvas kerítést kipótló deszkákból, netán egy lemállott kődarabot eltulajdonítani a ház tövéből. Nappal nem is volt nagy kihívás megközelíteni a félelmetes telket, hiszen olyankor az éji rémek szunyókálnak, de most, az éj leple alatt igencsak dermesztő látvány. A holdfény, a fák vészjósló susogása, bagolyhuhogás, az avar különös neszei…
Az építmény belsejében sosem égett villany, ám olykor kivehető volt valamiféle pislákolás az ablakokban, amolyan lidércfényféle. Az egyik függöny mögött most is felvillant, majd lassan elhalványult. Mintha egy bolygó lélek keresne kiutat börtönéből.
A kis Gabi remegő lábacskáin közelített a rettentő kőhalmaz felé. Új volt még a városkában, és most oda kell mennie a házhoz. Enélkül sosem fogják befogadni őt az itteni gyerekek. Bár nagyon félt, csak ment, ment, mígnem megbotlott egy faágban, és elesett. Legszívesebben elpityeredett volna, de nem engedhette meg magának, hogy a „nagyok” sírni lássák. Nem akarta, hogy kis pisisnek csúfolják, aki megijed a saját árnyékától. Valami miatt a többiek pikkeltek rá, kinézték maguk közül. Talán szelíd, mindent megértő természete irritálta őket, talán angyalian szőke fürtjei, de meglehet, hogy a belőle áradó szeretetet nem bírták elviselni.
Gabi mindenkit szeretett, senkire se volt egy rossz szava sem. A haragosokat mindig kibékítette, a gyengéket segítette, egyszóval ő volt a tökéletes gyerek. Nem sok idő telt el, mióta ide költöztek, de a helybéli szülők máris vele példálóztak rosszcsont kölykeiknek. Persze a kicsi emberek nem tűrik jól az ilyesmit, sérelmeiket a „példaképen” töltötték ki. Most is csak ki akartak szúrni a jövevénnyel, nem gondolták, hogy lesz bátorsága éjjel kijönni a kísértetházhoz. Ők is szörnyen féltek, de mégsem visszakozhattak a „nebáncsvirág” előtt. Így a kerítés tövében szemlélték az eseményeket. Látták, amint Gabi felbukik, de feláll, és tovább megy. A helyi vagány odakiáltott neki:
–Nem kell megjátszanod magad, tudjuk, hogy nem mersz odamenni. Nyugodtan fordulj vissza!
Erre Gabiban méginkább megszilárdult az elhatározás: elmegy egészen a házfalig. Lassan, a félelemtől zihálva közeledett céljához. Már egészen jól ki tudta venni a holdvilágnál a ház oromzatát. Mindenféle szörnyűséges kreatúra vonaglott összetekeredve, és emberi végtagok is vegyültek közéjük. Mintha csak lakomáznának… Erre a gondolatra a gyermek megborzongott, és megtorpant. Dermedten állt, majd nyikorgást hallott. A kúria ajtaja kinyílt. Gabi lélegzete pár pillanatra elakadt, szíve megállt, majd újult erővel, hihetetlen gyorsasággal dobogni kezdett. Érezte, amint testét elönti az ijedtség forrósága, ennek ellenére folytatta útját. Valamit a többiek is észrevehettek, mert őrült kiáltozásba kezdtek, hogy forduljon vissza, de a magányos gyerek nem figyelt rájuk. Vonzotta a ház, a nyitott ajtó, a bent lapuló titokzatos sötétség.
A fenyegető kőhalom nem mindig volt ilyen mogorva és elhagyatott. Hajdanán egy család több generációja is benépesítette, nagyszülők, szülők, gyerekek és azok gyerekei. Boldogan éltek a csinos házban, mely megfelelő otthont adott lakóinak. Az élet csodaszép volt, a városka a kúria csodájára járt. Aztán jött a szörnyűséges háború. A család férfitagjait behívták katonának, az asszonyok és gyerekek otthon rettegtek értük. Remegő szívvel várták a rövidke kis leveleket, melyek szeretteikről hoztak hírt. Egy nap azonban nem jött több üzenet, csak egy hivatalos távirat, melyben a Katonai Főparancsnokság részvétet nyilvánított.
A család férfijai mind hősi halált haltak. A hír hallatán az idős asszony szívrohamot kapott, követte férjét a halálba.
A gyerekek a kertben játszottak, amikor egy bomba becsapódott. Mind odavesztek. A fiatal nő teljesen magára maradt, beleőrült veszteségeibe…
A fehér hajú, hajlott hátú öregasszony most is, mint minden holdtöltekor a hatalmas kondérjában fortyogó főzetét kavargatta. A sötétzöld masszában sokminden megtalálható volt: békacomb, patkányfarok, állati szemek, és még megannyi felismerhetetlen hozzávaló. A mai éjjelen a szokásos, évenként elvégzett rituáléjára készült. Évtizedek óta élt kísértetként saját házában, nem zavarta senki. Alkalmanként egy-egy kíváncsi gyerkőc odamerészkedett, de ez a vén banyának jól is jött. Néha egy-két trükkel neki kellett házhoz csalogatni az ifjúságot. Most is egy fiatal gyermek közelített otthonához, ezért kinyitotta az ajtót, majd visszavonult pincéjébe, hogy ott várja be idei vendégét.
Gabi tétován belépett az ajtón. Itt még nagyobb sötétség fogadta, hiszen a holdvilág kívül maradt. Tudta, hogy félnie kéne, de itt bent megnyugodott. „Bárki lakjon is itt, elég magányos lehet…”, futott át az agyán, mire legnagyobb meglepetésére teste körül a sötétség oszlani kezdett, és halványan derengő fény ölelte körül. Mozgás közben is vele tartott, így már nem volt olyan zavaró a sötét. A romos hallból egy félig leszakadt lépcső vezetett felfelé, oldalra több ajtó is nyílt, de Gabi céltudatosan a pincelejáró felé indult. Ott van, akit ő keres.
Elindult a nyirkos, csúszós kőlépcsőn, a falakhoz kellemetlen volt hozzáérni, mert nagy részüket pókháló borította. Lassan haladt, mígnem leért a lépcső aljához. Egy verembe jutott, ahol a zöldséget szokás tárolni, de üres volt, kivéve a plafonról lógó ketreceket… Gabi megszemlélte a rideg, borzasztó rácsokat, bennük kis méretű emberi csontvázakkal… Odasétált az egyikhez, és együttérzően megsimogatta a lelógó lábszárcsontot. Amint hozzáért, villámcsapásként szembesült az elhunyt emlékeivel.
A kislány labdája a roskatag ház tövébe gurult, egyre közelebb és közelebb. A gyermek követte féltve őrzött játékát, majd hirtelen megnyílt alatta a föld… A ketrecben tért magához, ahol egy csúnya, vén néni főzőcskézett. A kislány kérte, hogy engedje el, sírt, könyörgött, és nagyon félt. Hihetetlen félelem járta át szívét, lelkét. Aztán a banya kántálni kezdett, kavargatta a levesét, eközben a gyermekben csak nőtt a félelem és a kétségbeesés. Az öregasszony ekkor kortyolt egyet a löttyből, majd hatalmasat kiáltott, mire az üstből egy hatalmas, fekete massza emelkedett fel a levegőbe. Kígyózva indult a rab gyermek felé, aki nem tudott elhátrálni a borzadály elől. A feketeség körbeölelte, kavargott körülötte, miközben a lányka észveszejtő sikítozásba kezdett. Hang azonban nem jött ki a torkán, a sötétség teljesen elnyelte, behatolt a szájába, a torkába.
A fekete massza színe kezdett megváltozni, világosodott. Egyre szürkébbé vált, már-már fehér volt, amikor levált a kislány testéről, és a boszorkány felé lebegett. Körbeölelte a vénséget, kavargott körülötte, miközben elvesztette fényét. Hatalmas légörvény kíséretében a massza felszívódott, és a vénasszony láthatóan megfiatalodott pár évtizedet, de még így is öreg maradt. A ketrecben csak egy ráncos, aszott, fehér hajú gyermek maradt, aki végelgyengülésbe halt bele pár perc alatt…
Gabi magához tért. Szemébe könnyek szöktek, de nem ingott meg. Tovább ment a fénylő átjáró felé. Átlépett az embernagyságú lyukon. A boszorkány konyhájába érkezett. A néni is ott volt, a belépő gyermek felé fordult.
–Már vártalak – mondta sipító hangon, majd furán nevetni kezdett, tágra nyitva foghíjas száját. A plafonról egyetlen ketrec lógott.
–Miért? – kérdezte egyszerűen Gabi. –Miért csinálod ezt?
–Eh, utálom, ha sokat fecsegnek – mormolta a vénasszony maga elé, és egy hirtelen mozdulattal a gyermek felé nyújtotta bal kezét. Sötét árny indult meg, melyből kézszerű nyúlványok tűntek elő. Gabi továbbra is nyugodtan állt. Nem érzett félelmet, csak sajnálatot a gyerekek, de főként a magába fordult, tövislelkű lény iránt, aki ennek az asszonynak a testében bújt meg. Az árnykarmok hiába nyúlkáltak a gyermek felé, minduntalan lecsúsztak a fénykörről, mely egyre fényesebben izzott. A kezek úgy hőköltek hátra, mintha megégették volna magukat, majd az egyre erősödő fényben elenyésztek.
A banya meghökkenve szemlélte árnyszolgájának a megsemmisülését, de nem adta fel. Határtalan félelmet küldött a gyermekre, szörnyűséges lényeket, mely ellen egy gyerek tehetetlen. Újabb meglepetés érte. Gabi rendíthetetlenül állt a helyén, és mosolygott.
–Mondd csak, néni, miért erőlködsz? Hát nem érted? Bármit teszel, nem tudsz megijeszteni, csak feleslegesen pocsékolod a maradék erődet. Szívedben ne a gonoszság, a düh, a bosszúszomj lakozzon, hanem a szeretet! – mondta Gabi olyan hangon, mintha saját gyermekét igyekezne jobb belátásra téríteni. Ölelésre tárta karjait az öregasszony felé, aki dühösen mordult, és egy lábast a földhöz vágott. Újra próbálkozott, hogy hatalmába kerítse a gyermeket, ezt látta egyetlen kiútnak helyzetéből. Nem akart meghalni, de most valami különös érzés kezdte hatalmába keríteni…
Visszagondolt az udvaron játszó gyermekeire. Aztán a nagy bumm, és vége volt mindennek. A banya eszét vesztve lendült a gyermek felé, kimeresztette bütykös ujjait, meg akarta fojtani, de ahogy közeledett áldozatához, lábai elnehezültek, mozgása lelassult, és a fénykör peremén összerogyott. Zokogva feküdt el a padlón, szoknyája szélét arcához emelte, hogy elfojtsa sírását. A gyermek odament hozzá, és leült mellé. Piciny kezével simogatni kezdte a vén, ráncos arcot, a fehér hajat, a hajlott hátat, a fájós derekat és a gyenge lábakat. Úgy cirógatta, mint egy kismacskát. Simításai nyomán az öregasszony haja sötétedni kezdett, ráncai fokozatosan kisimultak, eltűntek. Háta kiegyenesedett, és a földön már nem a gyerekgyilkos vén banya, hanem a gyermekeit sirató fiatal asszony feküdt. A nő könnyes szemmel felnézett a gyermekre, és elmosolyodott.
–Akkor… Most már találkozhatok velük? – kérdezte remegő, reményteli hangon. Gabi bólintott, majd a két alak megölelte egymást lágyan, szeretettel, és az erősödő fény beburkolta őket. Nappali fényesség árasztotta el a helyiséget, majd gyertyalángként ellobbant, és az ismét előbújó sötétség nem talált mást, csak az üres falakat…
A kúria előtt tűzoltósági és rendőrségi fények villogtak. Bejelentés érkezett egy hatalmas villanásról, de a helyszínen nyomát se találták bármilyen tűznek vagy robbanásnak. A biztos úr felvette a jegyzőkönyvet, majd a bejelentő gyermek felé fordult:
–Tehát az egyik társatok bement, aztán jött a nagy fényesség. Egy bizonyos Gabi, akinek a családja két hónapja költözött ide? – nagy figyelemmel végigfutotta a listát, mely a városka lakóinak nevét tartalmazta, majd komoran a gyerekre nézett.
–Kisöreg, legközelebb egy ilyen tréfáért a dutyiba viszlek! – fenyegette meg ingerülten a fiút, majd látva annak értetlen arcát folytatta. –Már két éve nem költöztek új lakók hozzánk.
