Yh’-deera története

benefikriszti

benefikriszti

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: linkedin
Yh-deera története - novella

Lee-o’hn az erkély alatt állt, és felemelte a kezében lévő üvegeket, miközben szája pimasz mosolyra húzódott. Úgy látszik, ő már közelebbről is megismerkedett a palack tartalmával, mert a szokottnál is vidámabb volt, ami igazán nem kis teljesítmény, hiszen a bátyámnál kedélyesebb embert nem ismertem.

– Nézd csak, tesókám, mit szereztem – rázogatta meg felém kincseit.

Én ijedten rohantam le hozzá.

– Ugyan, Lee-o’hn, ne légy bolond! Tudod, hogy a Mester nem venné jó néven, ha részegeskednénk. Különben is, mi a jó abban a löttyben? – próbáltam észhez téríteni.

– Gyere, kóstold meg! – válaszolta ő.

Egy pillanatig haboztam, de mivel Mesterem mindig azt tanította, hogy sose mondjak véleményt olyan dologról, amit nem ismerek, meghúztam az egyik üveget. A torkomat melegség járta át, ami továbbterjedt a gyomromig.

– Te, ez nem is rossz – állapítottam meg végül. Lee-o’hn nem szólt, csak nézett azzal az „ugye én megmondtam” tekintetével. Mivel mindig is gyűlöltem ezt a pillantását, ismét a butykos fenekére akartam nézni, de bátyus megfogta a kezem.

– Ne itt! – mondta, és elindultunk az erdő felé. Én kissé bódult fejjel, nevetgélve követtem. Most valahogy semmi sem tűnt veszélyesnek, és a tilalmak se mindenhatónak.

Átvágtunk a fák közt, mígnem egy tisztásra értünk. A hold ragyogó vörös fényben fürdette a tájat. Leültünk egy vastag fatönkre, és mindenki megmarkolta a saját itókáját. Egyszer csak kedvem támadt körbetáncolni a rétet. Meg is tettem.

– Még sosem láttam ilyen szépnek a csillagokat… – lihegtem testvéremnek dőlve.

– Tudod, hugi, nem hittem, hogy valaha is ilyen felszabadultnak foglak látni – nevetett Lee-o’hn. Szemei ragyogtak, mint két smaragdkő, és bennük a sajátjaimat láttam. Ha más nem is árulkodna arról, hogy ikrek vagyunk, a szemünkből biztosan mindenki megállapítaná.

Nevetve oldalba böktem, de könyököm valami fémes tárgynak ütközött. Egy kard volt. Csodálkozva néztem bátyámra, de aggodalmam hamar elillant. Más körülmények között megharagudtam volna rá. Nem volt szabad vágófegyverrel gyakorolnunk.

– Nem kéne már hazamennünk? – kérdeztem végül, mert már ugyancsak közeledett az éjközép ideje.

– Dehogy! Még mutatok neked egy helyet – és Lee-o’hn már talpon is volt, ami nekem kissé nehezebben ment.

Meglepődve ismertem fel a helyet, bár járni még sosem jártam ott.

– Az Elátkozott tó… – suttogtam magam elé elhaló hangon. – Tilos idejönnünk! – fordultam hirtelen bátyám felé.

– Ugyan már! Csak nem félsz?

– Nem emlékszel, miféle regék szólnak erről a helyről?

– Arra a sok rémtörténetre gondolsz? Badarság! Bomlott agyak szüleménye, semmi más!

Nem nyugodtam meg, feszülten kémleltem a tájat. Lee-o’hn a vízparthoz ment, felém fordult, széttárta karjait.

– Nos, hol vannak azok a szörnyek? – nevetett. – Ide velük!

Ekkor a víz morajlani kezdett, lábunk alatt hullámzott a föld. Izmaim megfeszültek.

– Lee-o’hn! Gyere gyorsan, menjünk innen!

– Hát jó… Ha ennyire félsz… – testvérem hangjában megéreztem a rémületet, bár igyekezett titkolni.

Rohantunk vissza az erdőn át. Elértük a tisztást. A moraj egy ideje megszűnt, így meg mertünk állni kifújni magunkat.

– Huh… Ez meleg helyzet volt… huh… de látod, nem kell félned,… ha veled vagyok – lihegte el mindezt az én nagy, vakmerő testvérkém egy fának támaszkodva. Én szótlanul igyekeztem minél több levegőt tüdőmbe ereszteni. Lehunytam szememet, hátha úgy könnyebb lesz. Lee-o’hn hirtelen felkiáltott. A szemhéjam felpattant, testemmel együtt. A tisztást kivehetetlen testű lények árasztották el.

Ütöttem, rúgtam, de semmi sem fogott a teremtményeken. Végtagjaimat úgy ölelték körül, akár a víz, és mégsem lettem nedves. A küzdelem hevében láttam, hogy Lee-o’hn a karddal hadakozik, és legnagyobb meglepetésemre a szörnyek hullanak a penge nyomán. Csodálkozásom közepette hirtelen meghallottam bátyus kiáltását:

– Yh’-deera, fogd! – és láttam, amint a fegyvert felém dobja, de az egyik vizenyőnek köszönhetően elterült a földön, és a kard néhány méterrel a lábam előtt landolt. Ekkor egy hirtelen szaltóval kiugrottam az addigra körém csoportosult lények egyre szűkülő gyűrűjéből. Láttam, amint egy, a többinél jóval hatalmasabb kreatúra nyakon ragadja testvéremet, és lesújtó csapásra készülődik. Minden erőmet összeszedve rohantam Lee-o’hn megmentésére. A fegyvert előre szegeztem, és dühödten rontottam a szörnynek, ám ekkor minden sötétbe borult. Éreztem, amint a penge mélyen beleszalad a testbe.

Néhány pillanat múlva a kék hold ismét világosságot bocsátott a tisztásra. Az idegen teremtmények mind egy szálig eltűntek, ám a kard végén ott volt a test. Lee-o’hn üvegesedő szemére esett a pillantásom.

benefikriszti

benefikriszti

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Megosztás itt: linkedin

2 válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Legutóbbi írásaim

Az igazi gyöngyszem - novella

Az igazi gyöngyszem

A földrontó tüzektől szikkadt talaj réseiből feltörő kipárolgások nehezítették a lélegzést. A mérgező gőzök felhőjében a fél tucat férfialak körvonala mellett ocsmány fajzatok tagjainak imbolygása, csapkodása rajzolódott ki, miközben sötét fröccsenések pettyezték be a zöldes párát. A fekete testnedv hiába

Elolvasom »
Hitetlenek - novella

Hitetlenek

Előtte állok. Kérdéseim záporát zúdítom rá, Ő pedig csak jóságosan mosolyog, néha ingatja fejét, lassan, békésen, fehér-szakállasan. Egyre kétségbeesettebben és mind dühödtebben követelem a válaszokat. Aztán végre megszólal. –Ember! Hogyan is érthetnéd meg válaszaimat, Te, aki nem tapasztaltad még a

Elolvasom »
Kispajtás - novella

Kispajtás

Hajdanán, gyerekkoromban, kaptam egy mókust a nagyapámtól. Egy igazi vörös bundás, bozontos farkú mókuskát. Azonnal a szívemhez nőtt, amint megláttam. Markomba vettem. Édesen szuszogott, pelyhes szőre csiklandozta a tenyeremet. Egy darabka almát adtam neki, fogai harsogva harapták a gyümölcshúst. Sokat

Elolvasom »