Nem kellett volna ott lennie.
A tárgyalás a túloldali utcában zajlott, üvegfalak mögött, ahol mindenki tudta, mit kell mondania, és még jobban azt, mit nem. A házba csak „egy percre” ugrott át, legalábbis ezt mondta magának. Megnézni a házat utoljára, mielőtt felfordulás költözik a falai közé.
A kulcs hideg volt a kezében, amikor elfordította a zárban. Mozdulata elakadt: nyitva volt.
Odabent hűvös félhomály fogadta. A magas ablakokon keresztül szűrt fény esett a parkettára, a levegőben por és régi fa illata keveredett valami mással – finom virágillatt sejlett. Idegen parfüm.
Az emelet irányából mozgás hangja szűrődött le hozzá. Nem léptek nesze, inkább cipőtalp súrlódása, egy elmozdított táska tompa koppanása. Elindult a hangok irányába, de a lépcsőfordulóhoz érve megtorpant.
Ott állt egy nő.
Félig háttal, a kabátja lazán a karján lógott, mintha nem tervezett volna sokáig maradni, mégis volt benne valami időtlen nyugalom, ami nem a sietségről tanúskodott. A lépcsőfeljáró végén lévő ablak a háta mögül világította meg, finom sziluettet vonva alakja köré.
Hullámos, gesztenyebarna haját egy ceruzával rögzítette kontyba. Blúza zsabója néhol útban volt, de mégsem bánta meg, hogy azt vette fel. Úgy érezte, ez a ház megkívánta az elegáns öltözködést. Bézs nadrágkosztümének modernsége ellensúlyozta a blúz ódivatú báját. A magassarkú szükséges rossz volt a nadrág hosszú szára miatt.
Egy ovális, díszes aranykeretes festményt skiccelt fel éppen jegyzettömbjébe. Az olajfestményekre jellemző módon az idő elsötétítette a festéket, így nehéz volt kivenni, hogy kik vannak rajta. Mintha egy férfi és egy nő álltak volna egymás mellett. Az nem derült ki, milyen viszonyban lehettek egymással. Biztos nem volt mulatságos órákig pózolni, amíg a festő megfestette őket, arcvonásaikból legalábbis nem lehetett érzelmeket kiolvasni…
A skicc után egyre több gondolata és ötlete támadt a ház hangulatával kapcsolatban, amit igyekezett felfirkantani, nehogy örökre elröppenjenek. Észre sem vette, hogy már nincs egyedül. A férfi cípőjének koppanására megpördült. Az átszellemült hangulat még ott időzött vonásain.
A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, nem feltűnően, de ő maga észlelte. A tekintetük egymásba kapcsolódott, egy szívdobbanással hosszabb időre, és mélyebben, mint az megszokott két idegen között. A férfi legutolsó divat szerinti öltönye ellenére olyan volt, mintha valamelyik sarokból, vagy festményről lépett volna elő.
– Elnézést – szólalt meg végül a jövevény, immár teljesen fellépve a forduló mozaikpadlójára. A hangja halkabb volt, mint tervezte. – Nem tudtam, hogy… dolgozik itt valaki.
Szavaira a nő félrepillantott, mint akit rajtakaptak valami rosszaságon, miközben egy gyors mozdulattal hátrasimított egy kiszabadult tincset.
– Nos, igen, ééén… Úgy volt, holnap jövök. Találkozóm lesz a ház tulajdonosával. De annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam várni addig – beszéd közben a tekintete ide-oda járt, próbálta kerülni a férfi pillantását, de önkéntelenül ismét a sötét szemekbe nézett, amikor a férfi egy lépést tett felé. Mindketten érezték a másik jelenlétét, nem fizikai szinten. Mintha a levegő sűrűbb lett volna körülöttük.
– A ház miatt jöttem – folytatta a férfi. – Azt hittem, hogy nincs itt senki.
A férfi hangja bársonyos mélységgel zengett a régi falak között.
– Ó, nagyon örvendek – most a nő lépett közelebb egy apró lépést, kezet nyújtott a bemutatkozáshoz.
– Szentesi Angéla vagyok, művészettörténész és restaurátor. Én fogom rendbe tenni ezt a házat… ezek szerint, Önnek – mosolygott, már kevésbé zavartan. A férfit potenciális vevőnek hitte. Magára öltötte a nyugodt üzleti-szakmai stílusát. Hangja most már magabiztosan csengett, bár pillantásuk kapcsolódását igyekezett rövidre szabni, nehogy megint zavarba jöjjön a tengermély tekintettől.
A férfi néhány pillanatra nem észlelte a kinyújtott kezet, figyelmét az ragadta meg, ahogy a nő bizonytalansága átváltott biztos szakmaiságba. Ahogy megtalálta a szerepét az ismeretlen térben. Figyelte a női váll finom megemelkedését, ahogy a blúz anyaga követi a mozdulatát. Túl sok apróságot vett észre. Nem lett volna szabad.
Kis késéssel előre lépett, hogy fogadja a kézfogást. Tudatosan lassan. A nő figyelte kimért mozgását, a lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy a két tenyér egymásba csúszott. Ahogyan a férfi körbezárta a nő kézfejét, meglepte annak melegsége. Nem hivatalos kézfogás volt. Nem az a rövid, száraz érintés, amit üzleti tárgyalásokon megszokott. A tenyere puha volt, ujjain alig érezhető feszüléssel. Magabiztos, mégis nőies. Kézfogásuk annyira intim volt, mintha már régi ismerősök lennének… A nő érzékelte az úriemberség mögött egy pillanatra felvillanó, kihívó csibészséget, ahogy már-már illetlen közelségbe került hozzá. Érezte, hogy talán rossz fényt vet rá, ha nem lép hátra, de nem tudott mozdulni, földbe gyökerezett a lába.
A férfi egy leheletnyivel tovább tartotta a női kezet, mint kellett volna, épp csak annyira, hogy érzékelje: a nő sem siet elhúzódni tőle.
– Már az első percben túlzásba esek – mondta halkan, félmosollyal. Hátrált egy lépést, miközben elengedte a nő kezét, aki ekkor alig észrevehetően egy mélyet sóhajtott. – Nem vagyok vevő.
A szemébe nézett, figyelte őt.
– A ház… a családomé – tette hozzá. – Pontosabban az apámé. Én csak… ideiglenesen kezelem az ügyeket.
A nő az elhagzott szavak után összeszedte magát, a fejében cikázó gondolatokat igyekezett félrehessegetni.
„Az kéne még, hogy a megbízóm egy olcsó kis nőnek nézzen. Oda lenne a munkám, akár a jó hírnevem is nőként, és szakemberként egyaránt.”
Hirtelen nem tudta, mit mondjon. Ekkor a férfi elszakadt a tekintetétől és a nő válla fölött a festmény felé pillantott. Az ovális keret sötét kontúrja mintha közelebb húzta volna egymáshoz az alakokat rajta. Ismerte azt a képet. Gyerekkora óta ott lógott.
– Látom, máris kiszemelt valamit – jegyezte meg. – Az a darab mindig… megosztó volt.
Visszanézett a nőre, kissé mélyebb tónussal folytatta:
– De azt hiszem, jó kezekbe került a ház. Ritkán látni valakit, aki nem csak falakat néz, hanem… történeteket.
A mondat végén akaratlanul ismét tett egy lépést, kartávolságon belülre. A két alak aurája egymáshoz ért. Közelségük mindkettejük számára különös élmény volt. Sűrű, szinte fizikailag kitapintható anélkül, hogy egymáshoz értek volna. A férfi érezte a női parfüm illatát; nem volt tolakodó, inkább meleg és tiszta. Olyan illat, ami marad, miután a viselője már távozott.
– Megengedi – bökött a jegyzettömb felé –, hogy megnézzem, mit látott bele a festménybe?
A kérdés visszafogottan hangzott. A pillantása korántsem volt az.
A nő finoman megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt a kérdésre:
– Sajnálom, de, hogy mi kerül ebbe a jegyzetfüzetbe, az szakmai titok, nem nézheti meg senki, csakis a testemen keresztül.
Magában bosszankodott, amikor felfogta, mi csúszott ki a száján.
A férfi nem reagált. Nem azért, mert nem értette az elhangzottakat. Túl jól értette. A mondat súlya ott maradt köztük, mint egy finoman megpendített húr rezgése, amelyet egyikük sem mert azonnal elnémítani.
Tekintete akaratlanunl a nő ajkára siklott, arra az alig észrevehető résre, amely a szavai után még ott maradt. Érezte, ahogyan a mellkasában lassabban, mélyebben indul újra a levegő. Tudatos erőfeszítés kellett, hogy ne lépjen még közelebb. Hogy ne engedje, hogy ez a félmondat többet jelentsen annál, aminek a nő – látszólag – szánta.
Meglátta rajta a felismerést is az elhangzott szavai után, a gyors visszarendeződést. És ez… ez valamiért még vonzóbbá tette számára.
A szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, nem csibészes, inkább olyan, amelyben megértés van és diszkréció.
– Értem – mondta csendesen. – És megnyugtatom: nem is kérném, hogy megszegje a szakmai titoktartást.
Egy leheletnyi szünetet hagyott, szándékosan, hogy a feszültség ne oldódjon fel teljesen, csak átalakuljon.
A nő a kényes pillanaton igyekezett visszakérdezéssel túllendülni.
– Mitől megosztó ez a festmény?
Szemében valódi érdeklődés csillogott, a magánember zavara eltűnt a szakember lelkesedése mögött.
A kérdésre a férfi a festmény felé fordult. Érzékelte, ahogy a szakember újra átvette az irányítást. Jó volt ezt látnia, megnyugtató. Ugyanakkor… csalódást keltő egyszerre.
– Megosztó, mert senki sem tudja biztosan, kik ők – kezdte. – A családi történetek szerint házastársak. Más források szerint… nem azok.
Közelebb lépett a kép felé, a nő mellett megállva, úgy, hogy ne takarja el előle a festményt. Öltönykabátjának ujja majdnem súrolta a blúz anyagát.
– A férfi a dédapám volt – folytatta. – A nő pedig… nem a felesége.
Oldalra pillantott beszélgető-partnerére, figyelve arcának rezdüléseit.
– A festmény sokáig el volt takarva. Túl sok kérdést vetett fel. Túl sok… érzést.
A hangja akaratlanul is elmélyült az utolsó szónál.
– Talán ezért érdekli azokat, akik valóban figyelnek – tette hozzá halkan. – Maga például azonnal észrevette.
A nő tekintetét kereste. Nem tolakodóan. Nem követelőzve. Csak nyíltan.
– Mondja – kérdezte –, mit lát benne elsőre? Nem a történetet… Az érzést.
