Az igazi gyöngyszem

benefikriszti

benefikriszti

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: linkedin
Az igazi gyöngyszem - novella

A földrontó tüzektől szikkadt talaj réseiből feltörő kipárolgások nehezítették a lélegzést. A mérgező gőzök felhőjében a fél tucat férfialak körvonala mellett ocsmány fajzatok tagjainak imbolygása, csapkodása rajzolódott ki, miközben sötét fröccsenések pettyezték be a zöldes párát. A fekete testnedv hiába ért talajt, a démonlények vérét még saját képükre formált földjük sem itta be.

– Vissza! – kiáltotta az egyik ember, már-már fuldokolva a mérgező gázoktól. Sisakja alatt haja csapzottan simult fejére, a szemébe csorgó izzadság letörlésére sem volt ideje a fajzatokkal való küzdelem hevében. Tudta, egy rossz mozdulat és mindennek vége. Emberei gyűrűjének körében hátrált hátasaik felé.

– Szikratüzet készíts! – kiáltotta el ismét magát a vezető. A fegyveresek három tagja társaik pajzsainak védelmében izgatott gyorsasággal kapták elő a különös, kék-fehér fénnyel derengő jelekkel ékes fehér gömböket.

– Dobd!
A férfitenyérnyi gömbök a szörnyek lábai elé csapódtak. A lövedékek, bár masszívnak tűntek, mégis apró szilánkokra törtek szét, és kékesen villódzó sugarak vágódtak ki a megtört jelekből. A villámokhoz hasonló fények egy szempillantás alatt körbefonták a fattyak testét, amitől őrült üvöltésbe kezdtek. Testüket megbénította az erő, fájdalom hasított beléjük.

– A pegazusokhoz! – hangzott fel ismét a pokoli üvöltést túlkiabáló hang, és a kis csapat sietett, hogy minél messzebb kerüljön a dögletes párától és a fülsüketítő ordítástól. Tudták, hogy a villámok rövid ideig magatehetetlenné teszik a démonokat, de gyorsan véget ér hatásuk. Nekik még ez előtt biztonságos magasságba kell érniük, ameddig már a szárnyas fajzatok sem tudnak elszakadni az erejüket és életüket adó földtől.

A szárnyas lovak spirális alakban egyre feljebb és feljebb emelkedtek lovasaikkal a hátukon, ám a legutolsót valami kibillentette egyensúlyából. Egy furcsa, áttetsző szárnyas alak megmarkolta az állat egyik hátsó lábát. A pegazus keservesen felnyerítve rúgott hátra a levegőbe, lovasa pedig kardjával igyekezett elzavarni a démonok legfrissebb fajzatát, a dögfattyakkal lepaktált korcs emberek teremtményét.

– Légdémon! – kiáltott fel a csapdába esett férfi. Egy szerencsétlen mozdulat következtében elveszítette az egyensúlyát, és ahogy a szörnyeteg felé csapott a kardjával, lefordult a nyeregből. Jobb lába a kengyelbe akadt, így tehetetlenül lógott, de nem zuhant a mélybe. Kardját erős markában megtartva továbbra is igyekezett a démont megsebezni. A pegazus ijedten prüszkölt, riadtságtól tágra nyílt szemeivel próbált hátrafelé lesni, hogy lássa, mi került a hátába, de mozgását egyre jobban lekorlátozta a démon, ahogy mind a két hátsó patás lábat magához ölelte, miközben levegőkarmaival a fegyveres embert igyekezett kettészelni.

Az embercsapat vezetője leoldotta nyakából a kis erszényt, amit eddig nagy gonddal vigyázott, és kardja segítségével odanyújtotta első emberének.

– A te társad a leggyorsabb mindnyájunké közül. Vigyázz erre, mint eddig semmire még. Siess a városba vele. Csakis a főpapnő kezébe kerülhet!

Gyors pillantást vetett a küzdő felekre, majd a nyakában lógó medált is átruházta tisztjére.
– Sir Gvendon! Ezennel átadom a parancsnokságot. A feladat: épségben eljuttatni az erszény tartalmát a főpapnő kezébe. Emberélet sem drága a biztonságba juttatása érdekében.

A másik három lovas nem értette, mi történik, nyugtalan hátasaikon várták a parancsot. Csak a jelvény átadása egyértelműsítette, hogy a parancsnok személyében változás történt.

– Értettem, Sir Dargon! – felelt büszkeségtől csillogó szemmel az új megbízott.
– Utánam! – kiáltott társainak jobbját a levegőbe lendítve, és a kis csapat szélsebes iramban nyargalt Felhővár felé.
Mindeközben a támadást elszenvedett társuk már több karomnyomtól vérzett, de nem adta fel a harcot, mígnem a démon a kengyelszárat tépte szét. Sir Dargon zuhanó társa felé ösztökélte pegazusát…

***

– Szóval egy légdémon… Hm, érdekes… nagyon érdekes – miközben a vén tudós a hallottakon morfondírozott, szórakozottan végigsimított mellkasára lelógó, fehér szakállán. Lefelé nézett, mintha csak mélykék talárjának ezüst hímzését vizsgálgatná.

– Aerhisztón, tisztelet a levegőég tudományának, de nincs időnk a töprengésre! A légdémon jelenléte egyértelműen árulásra utal. A korcsok nem vesztegetik fattyaikat lépten-nyomon, csak, ha biztosak abban, hogy szükség van rájuk.

A vén bölcs tartása egyszeriben feszes lett, szemei villámokat szórtak, ahogy a városkapitányra szegezte azokat.
– Pegalord, elismerem és tiszteletben tartom, hogy a harctéren gyakran kell gyors döntéseket hozni. De magasabb pozícióban az ilyesmi végzetes lehet.

Szavai kimérten csengtek, fagyos tekintettel mérte végig Felhővár első parancsnokát, a pegalovasok vezérét, a város őrzőinek legkiemelkedettebb és legtapasztaltabb lovagját. A Lord mondani készült valamit, de inkább csak egy nagy levegőt vett és hallgatott.

– Látja, okos ember maga – szólalt meg ismét az aerhisztón immár kedélyes hangon.
– Vegyük csak át még egyszer. Hogy is volt azzal a parancsnokkal? Aki a kulcs megszerzéséért indult csapatot vezette…
Az erőteljes, ezüstben csillogó alak ismét mélyet sóhajtott, majd visszafogott mély hangján kezdte újra megint.
– Sir Dargon a csapatával behatolt az Elfeledett Város romjai közé, és a Poshatagban megtalálták azt a kagylót, amit a főpapnő megjelölt. Ebből vették ki a gyöngyöt, amit el is hoztak a várba.

– De nem ő hozta el… Miért is?
– Sir Dargon bajba jutott társa segítségére sietett, így nem tudott eleget tenni feladatának.
– Nem tudott eleget tenni feladatának… – a vén összeszűkült szemmel ismételte jól megrágva a szavakat. – És mégsem vétett a parancs ellen. Így van? – fordult lendületesen a Lord felé.

– Így, aerhisztón. Mivel átadta a parancsnokságot, többé nem terhelték az őt megkötő utasítások. Ez így van lefektetve a pegalovasok rendjének kódexében. Persze egy ilyen tettnek megalapozottnak kell lennie.

– Helyes, helyes – simítgatta ismét elmerengve szakállát a tudós.
– Már csak azt kéne kitalálni, mire kellett az a légdémon… Nem értem, nem értem – motyogás közben az aerhisztón azúrkék pillantása megakadt a lovagon.

– Áh, maga még itt van? Köszönöm a jelentést, elmehet – mondta öregesen vékony hangon, mely az izgatottság jele volt nála. Szinte kihessegette fogadóterméből a nagy tiszteletben álló városkapitányt.

***

Az éteri jelenség hosszú, kecses ujjai megcirógatták a bíborszín, feslő bimbót, majd két tenyere közé zárva lehunyt szemmel, élvezettel szippantotta be a rózsa bódító illatát. Az éjfekete tincsek a hószín vállat súrolva buktak előre, ahogy a nő a virághoz hajolt, de olyan lassan és lágyan, mintha apró szellők tartanák szárnyaikon. A nő egész alakját megmagyarázhatatlan légáram ölelte körül, mely haját és ruháját folyamatosan fodrozta, nem hagyván, hogy a talaj súlyosan magához kösse őket.

A dús szempillák alól felvillant az éjsötét szempár. Mintha érezte volna, hogy figyelik. A két tekintet egymásba kapcsolódott néhány pillanatig, de aztán a lovag enyhén megköszörülte a torkát és előrébb lépett a lugas takarásából.

– Elnézését kérem, mistrissa, a zavarásért…
– Kiválasztott… – rebegte halkan a nő és egy pillanatra lesütötte szemét.

– Igenis, elnézést, Kiválasztott.
Sir Dargon most először hallotta nyíltan kimondva ezt a megkülönböztetett, a városlakó emberek ajkairól fel-felrebbenő nevet, amit hivatalosan sosem kötöttek konkrét személyhez. Most őt érte a megtiszteltetés, hogy az előtte álló különleges személyt elkísérje sorsdöntő útján. Jobb öklét szíve oldalán mellkasához érintette és katonásan, mégis elegánsan meghajtotta magát.

– Dargon lovag vagyok…
– Tudom – szakította félbe bemutatkozását a nő, finom mosollyal ajkán.

– Sokat hallottam bátorságáról, és legutóbbi hősies tettéről máris legendákat zengenek az igricek. Megtiszteltetés, hogy találkozhattam Önnel, és, hogy együtt teljesíthetjük be kötelességünket a Birodalom megtisztításáért.

Néhány pillanatig a gyönyörű nő szó nélkül nézett igéző szemeivel a lovag égkék szemébe.

– Az esti ünnepségen megtisztelő lenne, ha Ön kísérne a táncba – csendült fel ismét hangja egy elbűvölő mosoly kíséretében. Sir Dargon alig tudott megszólalni; ilyen kegyben még nemigen volt része.

– Ön tesz engem boldoggá, ha elfogadja karom ma estére – szólt, tiszteletét hangsúlyozva egy finom meghajlással. A papnő jóváhagyólag bólintott egyet, majd légiesen lépkedve kivonult a kertből. A lovag még hosszú pillanatokig a helyén maradt azt a helyet bámulva, ahol a légies nő eltűnt a szeme elől.

Erőteljes léptek és harsány hang térítette magához a bódult hangulatból.

– Dargon barátom, hát megtaláltalak végre!

Egy vigyorgó, keseszőke hajú mellvértes alak közeledett a kis úton. Vértjén a földi légió címerét viselte.

– Aggódtam ám érted, pajtás. Hallottam, hogy nem volt sima ügyed.

– Üdv, Ertram! Valóban, nem volt olyan sima, mint reméltem, de sosem az… – mondta a feketehajú szerény mosollyal.

– Hallottam, hogy Frederik neked köszönheti az életét – mondta a férfi és jobbjával barátin átkarolta Sir Dargon vállát. – Vendégem vagy egy körre. Azt iszol, amit csak akarsz. Ha nem te vagy ott, akkor az öcskös miatt most gyászruhát húzhatnék.

A Kedvenc zsúfolt volt, mint mindig. A két barát beült szokott asztalához.

– Fogadók gyöngye, kedvenc fogadósnőm, jer ide, angyalom! – kiáltotta el magát Ertram jókedvűen. Igencsak kedvelte ezt a helyet, nem beszélve a begyes-faros tulajdonosról. A hívott személy hamarosan feltűnt, és, míg felvette a rendelést, a pegalovag igyekezett nem odafigyelni a párocska pajkos szóváltásaira és közeli ismeretségről árulkodó mozdulataira.

– Ej, Dargon, nem egy finom lélek, de tíz mistrissáért sem cserélném el az én Belliámat – kommentálta barátjának az előbbi jelenetet a világoshajú férfi, miután a nő távozott az asztaltól. A pegalovas csak elnézően mosolygott.

– Ertram, tudod, hogy a nőkről bármit mesélhetsz, kiöntheted nekem a szíved, de a témához hozzászólni nem fogok…

– Persze, persze, az az ostoba fogadalom… Nem fogom fel ép ésszel, hogy életerős férfiak hogyan mondhatnak le a nőkről egy szárnyas ló kedvéért.

Sir Dargon egy nagyot sóhajtott és megcsóválta a fejét.

– Ez nem ilyen egyszerű, barátom. A pegazusok nem egyszerű lovak. Ők varázslatos teremtmények, és annál kebelduzzasztóbb dolgot el sem tudok képzelni, minthogy egy ilyen lény kiválasztott engem a sok ezer ember közül. Hihetetlen, elmondhatatlan érzés szállni a felhők között olyasvalakivel, akiben teljes mértékig megbízhatsz. Akinek érzed minden rezdülését.

– Bármit mondasz, ez nekem akkor is házasságszagú… – kortyolt a földlégiós a felszolgált söréből. – Azt hiszem, sose foglak megérteni titeket.

– Hagyjuk is… Mi van a csapatokkal?

Ertram arca elkomorult.

– Elég rosszul állunk. Túl sok a démon, kevés a tiszta föld. Csökken az erőnk, valószínűleg már nem sokáig húzzuk… – újabb keserű korty a korsóból. – Néhány nap múlva a csapatomat ismét levezénylik. Valami menetet kell majd kísérnünk. Pontosabbat még nem tudok.

***

Csilingelő zeneszó árasztotta el a kecses oszlopokkal teli dísztermet. A nyitott boltívek alatt fátyolszerű függönyök lengedeztek, amiket a szél folyamatosan táncban tartott. Vendégek százai gyűltek össze az ünnepségre Allistra, a Szelek Úrnőjének templomába. Mindenki azt remélte, hogy kiderül végre, ki is az, aki a jóslatok szerint megmentheti a Birodalmat, ki is a Kiválasztott.

Sir Dargon más miatt volt izgatott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mikor arra gondolt, hogy újra láthatja Allistra papnőjét, a csodás éjszemű tüneményt. Izgatott várakozással tekintett az este elébe.

Égszínkék tunikába öltözött papnők ezüsttányérokon és ezüstkupákban szolgálták fel az étkeket a várakozás ideje alatt. A tömeg már kezdett türelmetlenkedni, amikor erős szél rohant át a termen, meglobogtatva mindenki ruházatát, majd a légáramlat tölcsért formált a levegőben, és lassan a ködből és szélből egy alak rajzolódott ki. Egy kavargó légkorongon maga Allistra főpapnője jelent meg.

– Az istennő hozta Önöket! – csendült fel az érett női hang. – Mint tudják, azért gyűltünk ma itt össze, hogy egy nagyszerű ember méltó figyelmet kapjon bátor és hős tettéért. Az elmúlt időszak kemény és küzdelmes volt mindannyiunk számára, legyen útmutatónk akár Erton, a föld ura, Akvaron, a hullámok istene, Flammia, a tűz úrnője vagy Allistra, a szelek istennője. Van egy férfiú közöttünk, kinek szívében mind a négy elem esszenciája lakozik. Sir Dargon, kérem, lépjen elém.

A pegalovas meglepetten indult el a tömegből a szélalak felé, ki mindeközben a padlóra ereszkedett immár teljesen emberi kinézetében. Egy ezüsthajú, fehérruhás nő volt, arca kortalannak tetszett, de szeméből az idős emberek bölcsessége áradt. A férfi féltérdre ereszkedett a főpapnő előtt.

– Sir Dargon, ezennel kinevezem Önt Allistra papnőjének kísérőjéül, aki Birodalmunk érdekében veszélyes utat vállal magára, hogy bemutassa az áldozatot a megtisztulásért. Ehhez részben már Ön is hozzájárult a kulcs megszerzésével.

Elővett valamit és a tenyerére helyezte, majd a magasba emelte. Egy csodaszépen ragyogó igazgyöngy pihent a kezében.

– Szólítalak, Kallina.

A hívásra lassan egy felhő lebegett be a terembe, és az emberek meglepetésére egy gyönyörűséges lány vált ki belőle. Testét nem fedte más, csak a bárányfelhő pamacsai, melyek a nő mozgása közben néhol elvékonyodtak testén, máshol úsztak mögötte. Láttatni nem engedtek semmit, de annál többet sejttettek.

– Leányom, fogd ezt a gyöngyöt, és őrizd jól, mely küldetésed kulcsa.

A fiatal nő térdelőállásba ereszkedett a főpapnő előtt, és két tenyerét feje fölé emelte. Így vette át a gyöngyházfényű golyócskát. A mistrissa ezek után szájához emelte, és áhitattal érintette ajkaihoz a szent ereklyét. Sir Dargon egész közelről lehetett tanúja eme mozdulatnak. Ami érzés ennek hatására benne ébredt, annak legyőzésére inkább elfordította fejét és lehunyta szemét. Egészen addig, míg a főpapnő vissza nem bocsátotta a közönség soraiba, hogy mindannyian tanúi lehessenek a mistrissák táncának. Tucatnyi szépséges szélpapnő lejtette az ég és levegő táncát, könnyeden lebegve, de mind közül tagadhatatlanul Kallina volt a legkecsesebb és a leggyönyörűbb, ahogy felhő-ruhájában pörgött-forgott a terem magasában. A papnők tánca végén az éjszemű szépség a tömeg közelébe lebegett és kinyújtotta karját Sir Dargon felé. A férfi enyhe zavarban, de büszkén előlépett és részt vett a tradícionális táncban, melyben a táncoló felek, bár egymáshoz közel lépdelnek és kezeik is egymás tükörképeiként mozognak hajszálnyi távolságban, mégsem érintik egymást. A levegő megtelt feszültséggel, Kallina felhője egy-egy apró villámot is szórt magából, amikor a pár tenyere közeledett egymáshoz. Az emberek összesúgtak, és máris különféle történetek keltek szárnyra a mistrissa és a pegalovas kettőséről.

Kallina szavak nélkül hívta félre a kísérőjéül kijelölt lovagot. A templom egyik erkélyén várta be a férfit a csodás faragványoktól ékes korlátnak támaszkodva.

– Hamarosan nagy útra indulunk, Sir Dargon.

– Igen, így van, Kiválasztott – hagyta jóvá a férfi a nő mellé lépve. Letekintett a lenyugvó nap fényében tündöklő felhőkre. A távolból mintha egy nyerítés hallatszott volna, de hamar elfújta a szél.

– Kérem, ne szólítson így – szólt a nő kissé pironkodva. – A nevem Kallina.

– Igenis, mistrissa Kallina.

– Tudja, lovag, én egész életemben a városban éltem. Sosem láttam a kinti földeket. Csak az eget és a felhőket.

Szemeit néma kérdésként függesztette a férfira.

– Nos, érthető, miért nem vitték le oda Önt. Nem egy ilyen tiszta szépségnek való hely…

– Miért? Ott is élnek emberek, vagy rosszul tudom?

– Igen, élnek, de azok mások, mint mi. Ők már csak ember-árnyékok. Szövetséget kötöttek a démonokkal, mert azt hitték, csak úgy élhetik túl az ördögi uralmat. Részben igazuk volt…

Sir Dargon elgondolkodva bámult a messzeségbe.

– Részben? És csak igazuk volt?… – kérdezett lelkesen és kíváncsian Kallina. A lovag válasza egy mély sóhajjal kezdődött.

– Nos, mistrissa, ahogy én tudom, küldetésünket elvégezve a démonokat elsöpörjük földjeinkről… Ez azt jelenti, hogy az emberkorcsok is nagy valószínűséggel belehalnak ebbe. Tehát eddig túlélhettek odalent is, de, ha beteljesedik a jóslat, nem sok jóra számíthatnak.

– Értem – mondta csendesen a papnő. Arcvonásain valamiféle vívódás jelent meg, amit a lovag nem látott, mert még mindig a felhőket fürkészte.

– És biztos, hogy jól cselekszünk?

Sir Dargon erre a kérdésre meglepetten függesztette égszín szemeit a nőre.

– Természetesen, mistrissa – mondta a legnagyobb meggyőződéssel. – A démonok uralmának véget kell vetni, bármi áron!

– Bármi áron? Úgy értve, bármi áron?

– Igen, bármi áron.

Kallina közelebb lépett a lovaghoz. A felhő-ruha már Sir Dargont is közrefogta.

– Ön igazán kivételes ember. Elárulna nekem egy személyes dolgot?

A férfit megcsapta a nő illata és megzavarta kissé a kérdés, de bólintott.

– Mondja, Ön sose fél? Bevallom, én félek – mondta, és arcára aggodalom ült ki. Fázósan maga köré fonta a karjait. Hófehér vállai kikandikáltak a felhőből.

– Dehogynem. Többször is, mint szeretnék. De az az igazán bátor, aki képes legyőzni a félelmeit. Legalábbis apám mindig ezt hangoztatta.

– És van még vágya az életben, amit szeretne elérni, megkapni?

A férfi zavartan félrepillantott.

– Ami gyerekkori vágyam volt, azt már elértem. Kiválasztott egy csodálatos lény több ezer ember közül. Azt hiszem, ennél többre nem vágyhatok.

– És, ha egy másik lény is kiválasztaná? Akit esetleg szintén csodálatosnak tart?

A papnő felemelte fejét és a lovag tekintetébe fúrta pillantását. A cseresznyeszín női ajkak és a szigorú férfiszáj leheletnyi távolságba kerültek. Hosszú csend telepedett rájuk, de egyikük sem mozdult.

– A Kiválasztottnak minden körülmények között meg kell őriznie a szüzességét – suttogott érzékien a papnő, miközben az őt övező lágy légáramok játszadozva dobálták illatos tincseit a lovag arcába.

– Ne féljen, mistrissa, mellettem biztonságban van.

– Tudom… – búgta finom szellőfuvallatként a nő – De dönthetünk másképp – és nagy, szomorkás szemeit kérdőn a lovagra függesztette.

A férfi úgy érezte, megfordul vele a világ. Nem tudta elhinni, amit hallott, de a nő szeméből kiolvasta annak szavait. Lassan megfogta a nő kezeit, mellkasára vonta őket, miközben le nem vette tekintetét az éjsötét, elragadó szempárról. A szempárról, ami örök boldogságot ígért neki. Megcsókolta a mistrissa egyik tenyerét, majd a másikat, és elengedte őt.

– Nem lehet… – hangja végtelen szomorúságot árasztott, de megingathatatlanul határozott volt. Kallina egy pillanatig még nézte, majd bólintott. Elmosolyodott, mire szeméből kigördült egy könnycsepp.

– Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz… – rebegte. Elhátrált, majd felhőtől övezve, lebegve távozott. Sir Dargon csak állt némán, összeszorított ajkakkal. Élete legnehezebb győzelmét mondhatta magáénak – tartotta magát esküjéhez. Tudta azonban, hogy a harcnak nincs vége. A legkeményebb harcnak, amit ember csak elképzelhet: a harcnak önmagával.

***

– Tehát, mit is tudunk eddig Sir Dargonról, drága barátném?

A főpapnő csak elnézően elmosolyodott az aerhisztón megszólítására.

– Úgy tűnik, valóban igaz és becsületes ember. Igazi pegalovas, kinek eddig semmilyen vétke sem akadt…

A vénember fülét megütötte a szó.

– Eddig? Miért, a jövőben vétkezni fog?

Valóban kíváncsian fordult Allistra legfőbb szolgálója felé, hiszen köztudott volt, hogy a Szelek Úrnője kivételes képességgel ruházza fel leghűségesebb szolgálóit: a jövőbe pillantás képességével.

– Tudja, drága barátom – viszonozta enyhén gúnyos színezettel a tudós szavait -, a jövő eseményei nem szilárdak, azok folyamatosan változnak a jelenbéli események szerint. Akárcsak a széljárás. Hogy a jóslat valóban beteljesedhessen, hosszú-hosszú megelőző munkára volt szükség.

– Nocsak, Ön már ennyivel előrébb jár? – vonta fel ősz szemöldökét a férfi.

– Hiszen nem véletlenül volt szükség annakidején az Ön közbenjárására… Emlékszik még, igaz?

– Drága főmistrissa, sok mindent véghezvittünk már együtt, nem tudhatom mindig, mire gondol éppen.

– Jobb is így…

– Hacsak… – tudálékoskodott az aerhisztón – …hacsak nem arról a leánygyermekről beszélünk.

***

Gyerekkora óta ámulattal adózott a pegalovasok történeteinek. Elképzelte őket maga elé, a magas, délceg lovagokat, akik szárnyas lovaikon repkednek a levegőégben. Mit nem adott volna azért, hogy ő is egy lehessen közülük. Persze jól tudta, hogy csakis férfi lehet a rend tagja, de csatlakozásának a legfőbb akadálya nem az volt, hogy lánynak született… Végignézett karján. Vékony, csontos felkar és alkar, ujjai hosszúak és görbék, végükön hegyes, fekete karomban végződve. A hátán éktelenkedő bőrlebernyeg inkább volt bőrkinövés, mint szárny. Ha mindez még nem lenne elég, a dús hajzata zugában szarukinövések is megbújtak koponyáján. Nem értette, miért kellett ilyen testben születnie, mit vétett az égiek ellen. Keserűen vetette bele magát a magafajták feladataiba. Kémkedés, zsebelés, orvgyilkosság, meg minden, amire éppen szükség volt. Végül belenyugodott, hogy ez az ő sorsa, ez az ő élete, és igyekezett a legjobbat kihozni belőle. Ebben azok az alkalmak is megerősítették, melyekben a „tisztákkal” találkozott, és rendre el akarták venni az életét. Még a levegő emberei is, akiket annyira csodált. Csodálata az évek múlásával keserűségbe, majd irigységbe csapott át.

Felnőtté válása után már rettegett gyilkosnak, Árnynak számított, mellyel kiérdemelte klánja elismerését, a két varázslatos tőrt, melyek olyanok, mintha csak az ő kezére kovácsolták volna a mesterek. Kézbe vette őket. Minden alkalommal el tudott ámulni csodálatosságukon. Éjfekete, mesterien finom ívű pengék, melyeken sosem csillan meg a fény, leheletnyi keresztvas, mélykék illetve mattfekete köves markolatgombok. Ármány és Árulás, a klán hírhedt, legendás fegyverei.

Akkor is éppen őket fényesítgette, amikor a Legfelsőbb Úr magához hívatta. Kicsit megrettent, de egyben szörnyen kíváncsi volt, miért is akarja látni őt Minden Seregek Vezére. Hát megtudta.

Emiatt gubbasztott a kopasz, beteg fák tövében, megannyi féreg társaságában. Szeme követelődzően itta be a fenséges látványt. A magasban a felhők kecsesen cirkuláltak egy hatalmas fehérmárványtömb körül, melynek formái messziről nem kivehetők, de ő tudta, hogy az ott Felhővár, gyerekkorának álomvilága. Minden darabkáját igyekezett elméjébe vésni, mielőtt elvégezte volna feladatát. Le kellett rombolnia gyermekkora álmait, a véget kellett elhoznia a levegő népére. Meg kellett akadályoznia a jóslat beteljesítését.

Eljött a nap, amelyiken a tiszták küldöttsége útra kelt. Felhővár körül a gomolygó fehér pamacsok kavarogni kezdtek, majd összefüggő úttá álltak össze, amin négy hintó ereszkedett alá, melyek különböző égtájak felé indultak útnak. Demmiának csakis az egyik kellett, és ő csodálkozott a legjobban, hogy egy belső hang megsúgta neki, melyik kocsit kell követnie.

Hosszú heteken keresztül követte nyomon a tisztákat, távolról kezdve, majd egyre közelebb férkőzve a pegazusokat is felvonultató menethez. Szép lassan szoktatta orrukat és érzékeiket magához, a szagához, jelenlétéhez. Ebben persze nagy könnyebbséget adott maga a rontott föld is, melynek kipárolgásai igen erősen leplezték a korcs jelenlétét. Demmia végignézte, hogy a kis sereg hogyan csap össze a démonokkal. Látta, hogy a kedvenc lovagja hogyan veszti el és gyászolja a legjobb barátját. A meghatódottságát, mely hatalmába kerítette az esemény kapcsán, egy belső hang rögtön gyúnnyá emésztette benne, és továbbra sem maradt benne más cél, mint meggyengíteni a csapatot, végül hatástalanítani a Kiválasztottat. Idővel egyre nagyobb düh és féltékenység fogta el a papnő látványára, ki minden egyes támadáskor a szeleket hívta segítségül a démonok ellenében. Éjszakánként maga előtt látta a hófehér nyakat, ahogyan két karmos kezébe fogja, és egy jól irányzott mozdulattal eltöri azt a kecses nyakacskát.

Hosszú és fárasztó út végén már csak a szélpapnő és a pegazusát vesztett Dargon lovag maradtak életben. Eljutottak egy hatalmas sziklaszirtre, ahol egy nagy, lapos sziklára leltek, aminek közepén volt egy mélyedés, pontosan akkora, hogy az igazgyöngy bele illeszkedjen. A papnő tudta, mi a dolga.

– Ó, hatalmas istenek. Eme szent helyen a négy elem hatalmát egyesítve megidézem erőtöket, hogy a Birodalmat megtisztíthassuk az átkozott démonférgektől.

Kallina kezébe vette a gyöngyöt, és az oltárszerű képződmény mélyedésébe helyezte.

– Legyen ez a gyöngy kulcsa az isteni hatalom egyesülésének.

– Erton, fogadd magadba a kulcsot, mely képes elemedbe juttatni a másik három erő esszenciáját.

Ahogy a gyöngy a helyére került, felfénylett.

– Akvaron, ki a vizeket uralod, add erődet, hogy közösen megtisztíthassuk a földet a Gonosztól.

Óriási hullám csapott fel a szirtre, mely egy része megrekedt a kőlap alján, a gyöngy körül. Eztán Kallina Sir Dargon felé fordult, és néhány pillanatig csak nézte a férfit.

– Sir Dargon, most Ön következik – nyújtotta karját a férfi felé, és az oltárkőhöz hívta. A lovag odalépett és a kőlap elé térdelt. A mistrissa előhúzott egy nagyon vékony pengéjű tört.

– Allistra, fogadd az áldozatot, hogy a levegő erejét egyesíthessük a földdel és a vízzel…

Tovább mondani nem tudta, mert egy mattfekete pengéjű tőr repült a hátába. Meglepődött arccal meresztette éjszemeit a mellette térdelő lovagra, miközben szája sarkából vérpatak szivárgott. Ernyedten esett össze. A lovag karjaiba fogta a zuhanó testet, és óvatosan lefektette a talajra. Bár legszívesebben csak a nővel foglalkozott volna, fel kellett vennie a harcot a támadóval.

– Kedves pegalovas! Régóta várom már a pillanatot, hogy találkozzunk – lépett elő Demmia nyugodtan egy távolabbi sziklahalom mögül.

– Ki vagy és mit akarsz, korcsfajzat? – szólt keményen a férfi kardját előrántva. – Nincs dolgom veled.

– Ó, dehogy is nincs… – odasétált a papnő testéhez. – Hoppá, valaki megsebesítette. Mindjárt elvérzik.

Megjátszott aggodalommal beszélt és gesztikulált. Élvezettel figyelte, ahogy a levegőnép embere szenved. Úgy érezte, ezzel egy kicsit törleszti azt, amit neki kellett elviselnie eddigi élete során.

– Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez a „tisztálatos” nőszemély hozzád érjen. Nem hagyom, hogy bántson.

– Bántson? Méghogy ő? Itt te vagy az egyetlen bántó személy.

A két alak tisztes távolból körözött egymással szemben. A lovag kivont karddal, Demmia másik tőrét lezseren a kezében tartva.

– Jaj, hogy milyen naiv vagy, drága lovagom! – sóhajtott fel a démoni nő. – Azt hiszed, csak egy picit meg akart vágni, mi? Tudd meg, hogy az életed kellett neki!

– Hazudsz! Nem hiszek egy démon-embernek. Takarodj innen, vagy meg kell, hogy öljelek.

– Hát akkor, mire vársz, lovagom?… – és incselkedőn csókot dobott a férfi felé.

Szélsebesen vágódott a légpenge a torz teremtmény felé. Alig tudott félreugrani előle. Kellemesen meglepte, hogy méltó ellenfélre talált. A papnő testének közelébe került, és magához vette a vértől színes Árulást. Immár két pengéjével vette fel a harcot az ezüstvértes ember ellen. Küzdelmük hosszú volt és keserves, minden keserűségüket beleadták a harcba. Végül Ármány ért először célba. Be a lovag páncélja alá, hátulról. A férfi reményvesztetten tántorodott hátra, kezéből kiesett a kardja.

– Bocsáss meg, Allistra! – lebukott a földre. Tekintete utoljára még a papnőre esett.

– Bocsáss meg, mistrissa… Kallina – és az utolsó sóhaja elhagyta ajkát.

Demmia kimerülten guggolt le, miután a lovag nem mozdult. Hosszú percekig csak nézte a férfi testét. Nézte az ezüstpáncélon átvetett, felhőkön táncoló pegazus címerével ékes tabardot, a férfi nyitva maradt égszínkék szemét. A kifejezést, mellyel a papnőre nézett, utoljára. A démon-ember hirtelen hatalmas ürességet érzett a szívében. Úgy érezte, mindennek vége. A hang sem szólt többet, a némaság visszhangzott odabent is. Gyermekkorának álmait látta összetörten feküdni a földön. A kincset, amiért annakidején bármit megtett volna. Úgy érezte, ennyivel tartozik neki.

Demmia megragadta a férfitestet és az oltárkőhöz vonszolta, majd ráemelte. Nem tudta, miért, de könny szökött a szemébe. Égető, kénes, parázsló kis csepp. Zokogva a férfi testére borult.

Halk suttogás fejezte be a litániát.

– Flammia, köszönet tüzedért – és az éjsötét szempárra örök sötétség borult.

Amikor a démon-ember könnye elkeveredett a vértől rózsaszín vízzel, hatalmas, fényes, néma robbanás indult ki az oltárba helyezett gyöngyöcskéből, és végigsöpört az egész Birodalmon. Nyomában gyógyult föld és démoni hamu maradt.

benefikriszti

benefikriszti

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email
Megosztás itt: linkedin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Legutóbbi írásaim

Az igazi gyöngyszem - novella

Az igazi gyöngyszem

A földrontó tüzektől szikkadt talaj réseiből feltörő kipárolgások nehezítették a lélegzést. A mérgező gőzök felhőjében a fél tucat férfialak körvonala mellett ocsmány fajzatok tagjainak imbolygása, csapkodása rajzolódott ki, miközben sötét fröccsenések pettyezték be a zöldes párát. A fekete testnedv hiába

Elolvasom »
Hitetlenek - novella

Hitetlenek

Előtte állok. Kérdéseim záporát zúdítom rá, Ő pedig csak jóságosan mosolyog, néha ingatja fejét, lassan, békésen, fehér-szakállasan. Egyre kétségbeesettebben és mind dühödtebben követelem a válaszokat. Aztán végre megszólal. –Ember! Hogyan is érthetnéd meg válaszaimat, Te, aki nem tapasztaltad még a

Elolvasom »
Kispajtás - novella

Kispajtás

Hajdanán, gyerekkoromban, kaptam egy mókust a nagyapámtól. Egy igazi vörös bundás, bozontos farkú mókuskát. Azonnal a szívemhez nőtt, amint megláttam. Markomba vettem. Édesen szuszogott, pelyhes szőre csiklandozta a tenyeremet. Egy darabka almát adtam neki, fogai harsogva harapták a gyümölcshúst. Sokat

Elolvasom »