Cica vagy nem cica…

Végre kiszabadultam a négy fal közül. Milyen régen feküdtem már a fűben és néztem a felhőket. Most élvezettel bámulom a páragomolyagokat a tiszta, kék égen. Meleg, őszi nap, ideális egy kis szabadtéri merengésre.

Ma is belefáradtam a gyerekeimmel való hadakozásba, hogy nekik mindenáron kell egy kiskutyus. De legalább egy cuki cica. Majd ők gondozzák, etetik. Persze. Mintha gyerekkori önmagamat hallanám vissza. Én is fogadkoztam. Harmadik próbálkozásra megtarthattam egy cicát, a Cirmit. Persze, a végén anyukámra maradt az ellátása, gondozása.

Nekem erre most nincs időm, energiám, pénzem.

Ugyanakkor sokat adhat egy kisállat a gyerekeknek; aki hozzájuk bújik, akit simogathatnak, játszhatnak vele. És felelősségre is tanítaná őket. Talán…

Gondolataim hálójából megpróbálok szabadulni, hagyni a dilemmázást. Most kikapcsolódni jöttem, nézni a fákat, az avar táncát a szélben. A munkámra kell összpontosítanom, a hatékonyságra. A befogadásra, hoyg termékenyebbé tegyem az elmémet.

A földön fekve kitárom karjaimat, hátha így magamhoz tudom engedni az egész világot. Behunyt szemmel élvezem, ahogy mellkasom, szívem kapcsolódni próbál az éggel… Kiürítem cikázó gondolataimtól zsibongó agytekervényeimet.

Hirtelen elrántom kinyújtott balomat, mert valami nedves ért hozzá. Tágra nyitom szememet, miközben villámgyorsan felülök. Egy kiscica retten hátra kobrasebességemtől.

A fákon a madarak csivitelése alábbhagy, csak a keserves nyávogás jut el tudatomig. A kis vörösbundás apró gombszemekkel néz rám. Óvatosan felé nyúlok. Picit elhúzódik, de aztán hozzáérinti orrocskáját az ujjhegyemhez, végül magától, erősen belenyomja fejét a tenyerembe.

Vékonyka, remegő testét többször végigsimítom, egészen a farkincája hegyéig, majd óvatosan karomba emelem. Felállok és körbenézek, mintha csak azt várhatnám, hogy meglátom a gazdáját. Ez persze gyakorlatilag lehetetlen, senki sem sétáltatja a gyéren látogatott ligetben a pár hetes kiscicáját.

Mindenképpen meg kell etetnem, nem hagyhatom magára. Hazaviszem.