Gondolatok

Előtted áll. Szemében mélységes szomorúság és lemondás honol, de Te ezt nem látod, hiszen amint megpillantod rongyos, piszkos ruháját, ápolatlan külsejét, lehajtod fejed és mész tovább, amilyen gyorsan csak tudsz. Nem akarod, nem mered átérezni nyomorát, hogy a hidegben keze, lába lefagy, éhezik, és ami a legrosszabb: magányos. Ha szólna is Hozzád, dühösen vagy netán szánakozón néznél rá, de ami a legvalószínűbb, nem reagálnál szavaira, segélykérésére.

Elmész mellette, mint aki se lát, se hall. Miért? Miért nem adsz a balsorsra jutott embereknek legalább egy kis együttérzést? Miért nem váltasz velük pár szót, hogy érezhessék, ők is emberek? Szívesen segítenél gyermeküket babusgató kolduló anyákon, akik hamiskásan valami gyerekdalt énekeltetnek csöppségükkel, botjukra görnyedt öregasszonyokon, akik műanyag poharat szorongatnak remegő kezeikben, leromlott állapotú férfiakon, kik hajdan talán sikeres vállalkozók voltak, de a kegyetlen Élet kiszívta vérüket.

Tudod jól, nem kell a harmadik világba menned, éhező afrikai gyerekekhez, nem kell az ebola ellen indulnod mindent feláldozó önkéntesként. Saját földeden is vannak nyomorgók és elesettek, de értük nem indítanak missziókat. Miért? Miért nincs megoldás? Miért kell embereknek tengődniük az utcákon vagy akár leromlott „szeretetotthonokban”? Nem is hinnéd, milyen egyszerű a válasz: a pénz miatt. Az idő pénz. Ha nem dolgozod le a munkaidődet, lehet, Te is hamarosan állás nélkül maradsz. Ha viszont dolgozol, alig marad szabadidőd, melyet kellő elmélyüléssel tölthetsz. Nincs meg a lehetőséged a regenerációra, így hogy is adhatnál másoknak magadból? A biztos megélhetést kockára tenni nem mered, csak álmodozol, mi lehetne belőled, de félsz. Lakás kell, család kell és ahhoz… pénz kell. Így marad a mókuskerék és a lelkiismeret-furdalás…

Talán adsz a kéregetőnek alkalmanként egy kis aprót, ha másért nem is, hát azért, hogy békén hagyjon, ne tartson fel, ne rabolja az idődet. Talán a pénznél jobban vágyik arra, hogy emberszámba vegyék, de Te sietsz, rohansz. Pedig, ha belegondolsz, mi az a pár perc Neked… Elmegy a buszod, villamosod. Na és? Hamarosan jön a következő. Nem ez a fő ok, tudod jól. Nem is a szociális érzéketlenséged, hiszen összeszorul a szíved a szerencsétlenek láttán. Akkor mi a baj? Félsz. Félsz az emberektől, mert ma már a világban bármi megtörténhet. Az is, hogy az, akin segítesz, kését a hátadba szúrja…

De miért nem tudsz öt percet beszélgetni a magára maradt, egyedül élő nénivel? Pár mondatban elhadarja Neked, míg a piacon a csomagjaidat rendezgeted, a héten vele történt dolgokat. Te kedvesen, elnézően mosolyogsz, még válaszolgatsz is, úgy érzed, több figyelmet kellene szentelned az idős hölgynek, de végül is indulni készülsz, ő pedig már azért is hálálkodik, hogy meghallgattad. Milyen lett a világ? Embereket nevel, akik a technikai vívmányok tömegében elkorcsosulnak. Nem, nem (csak) tudásban, hanem lélekben. Mindenki rohan, semmire sincs ideje. Még Neked sem…

Még Neked sem?…