Önfegyelem

Elérkezett hát a kicsit félve, de várva várt áprilisi nap. Ma végre megszabadulok a derekamon éktelenkedő, kényelmetlen pigmentált szemölcstől. Semmiség az egész. Anya és lánya egyszerre lép a műtőbe. Persze, hogy Anyukám a bátrabb, így ő fekszik először a kés alá. Aztán én következem.

Csodálatos műtőasztal, jó megvilágítással és néhány foknyi lépcsővel, hogy könnyedén a tetejére lehessen feküdni. Fertőtlenítés, érzéstelenítés – kissé fájdalmas, de túlélhető. Miközben az orvos a derekamon dolgozik, kiderül, hogy az asszisztáló hölgy szabadságáról visszatérve megfázott, és tüsszent is egyet. Persze semmi vész, van rajta maszk, és különben is, elfordult… Hamarosan készen vagyok. Túléltem, nagyszerű. Megköszönöm az orvosnak, és kifelé indulok a műtő előterébe, ahol visszavehetem ruháimat. Édesanyám közben már felöltözött, engem vár. Én kicsit leülök a székre, arra gondolván, ha esetleg ismét elájulnék… Az utóbbi években előfordult néhányszor, persze csakis valamilyen vizsgálat után. Érzem, hogy tompul a tudatom, az érzékelésem, mondom is mosolyogva Anyunak, megint el fogok ájulni. Ő még reménykedik, hogy csak viccelek, de nem. Lassan nekidőlök a falnak, majd…

Sötét van. Halvány képek villannak elő elmémből, azt hiszem, álmodom.

Egy ember beszél. Először alig kivehető a mondanivalója, de lassan rájövök, miről van szó. Valami dögunalmas előadás az egyetemen, egy a több tucat közül. Nem baj, meghallgatom, kínaiul is meg kell tanulni valamikor… A látvány ismét sötétbe fordul, majd elönt a düh. A trágár beszédű embereknek köszönhetően sok szó tolul az agyamba, de semmi pénzért ki nem mondanám őket. Sosem használtam csúnyább káromkodást annál, hogy „A fenébe!”. Hülyézni is csak magamat szoktam alkalmanként. Ha barátok mondják nekem, nem sértődöm meg, nem érzem bántónak. Egyszer azonban, amikor játékosan én tettem ezt egy barátnőmmel, nagyon rosszul éreztem magam, bár őt szerencsére nem viselte meg a dolog. Elmémbe ismét új kép villan. Várok. Időre megbeszélt találkára jöttem, és várok. Késik, de én várok. Kicsit idegeskedek, hogy akkor most jön vagy nem, de aztán rám csörög, hogy késik egy picit. Megnyugodva várok. Mikor odaér, nem kapom fel a vizet, örülök, hogy épségben megérkezett. A fény elhalványul, majd egy vonatkocsi rajzolódik ki előttem. Kislány vagyok, öt év körül. Anyukámmal utazok a Balcsira. A szomszédos kupéban egy tizennégyéves forma lány állandóan mozgolódik. Feláll az ülésre, visszaül. Megint feltérdel, egy percre sem tud a fenekén maradni. Hosszú az út, több órás, de én nyugodtan végigülöm az egészet…

Egyszercsak fel akarok ébredni. Ismét azt a rémisztő, feneketlen sötétséget látom. Próbálom kinyitni a szememet, de nem tudom. Valami erő visszatartja a szemhéjamat. Érzem, hogy forgatom a szememet, de nincs eredmény. Gondolatok suhannak át fejemen, miszerint műtéten estem át. Belém nyilall a felismerés, lehet, hogy sikertelen volt, és most élet és halál között lebegek. A szememet továbbra is próbálom kinyitni. Most meghalok? De én nem akarok! Halványan érzékelem, ahogy a testem a levegőbe emelkedik, majd pördül egy nagyot.

Kinyílik a szemem! Pislogok párat, mire felfogom a helyzetet. Egy erős asszisztens kapott a karjaiba, és tett át egy ágyra. Lábat föl, semmi baj, csak pihenjek. Tagjaim enyhén remegnek, Anyu ott ül mellettem, én meg csak mosolygok. Kinevetem a helyzetet, hogy már megint ilyenbe kerültem. Folyadékpótlás gyanánt kapok egy pohár vizet. Elég langyos, de fő, hogy van.

Miközben lábadozok, a szomszédos fülkében is van egy páciens. Hangja alapján fiatal nő. A műtőssegéd tőle is megkérdezi, jól van-e, nem kér egy pohár vizet?

–Nem, köszönöm, én tudom fegyelmezni magam.