novellák, versek, gondolatok
Az akkurátus covid-adminisztráció után János órák óta várt. Végre behívták a vizsgálóba, ahol újra megpróbált előhozakodni mondandójával.
– Kérem, én…
– Ne fecsegjen.
– Nincs önön védőszemüveg.
– Nem a maga dolga… Vénába szúrok… A fene, artéria!
János elhűlve nézte a nő szemébe fröccsent vérét.
– Mit bámul? – kérdezte a nővér ingerülten.
– HIV pozitív vagyok…
A földrontó tüzektől szikkadt talaj réseiből feltörő kipárolgások nehezítették a lélegzést. A mérgező gőzök felhőjében a fél tucat férfialak körvonala mellett ocsmány fajzatok tagjainak imbolygása, csapkodása rajzolódott ki, miközben sötét fröccsenések pettyezték be a zöldes párát. A fekete testnedv hiába
Előtte állok. Kérdéseim záporát zúdítom rá, Ő pedig csak jóságosan mosolyog, néha ingatja fejét, lassan, békésen, fehér-szakállasan. Egyre kétségbeesettebben és mind dühödtebben követelem a válaszokat. Aztán végre megszólal. –Ember! Hogyan is érthetnéd meg válaszaimat, Te, aki nem tapasztaltad még a
Hajdanán, gyerekkoromban, kaptam egy mókust a nagyapámtól. Egy igazi vörös bundás, bozontos farkú mókuskát. Azonnal a szívemhez nőtt, amint megláttam. Markomba vettem. Édesen szuszogott, pelyhes szőre csiklandozta a tenyeremet. Egy darabka almát adtam neki, fogai harsogva harapták a gyümölcshúst. Sokat
2021-2024 © Minden jog fenntartva! | GondolatMolyzsák / novellák, versek, gondolatok | Made with ❤ by benefikriszti
2 Responses
Asztaaaaa, ez aztán kemény!!!!
Ahogyan az egészségügy leterheltsége is, de gondolm, erről Te többet tudsz.